növekvő élettartam

Ezen a címen írtam egy kritikát Lanczkor Gábor kötetéről, amit ide linkelek, mégpedig a Sulinet oldaláról. Ez történelmi jelentőségű (ilyen még nem volt), és oka az, hogy eredetileg nem egészen oda írtam ám! De hagyjuk a történelmet. Jelenleg téli edzőtáboron vagyok, és Czeslaw Milost olvasom: Az Ulro országa. Kiderül belőle, hogy az irodalomtörténet csak megmerevíti, elbutítja, lesoványítja az irodalmi klasszikusok értelmezésére vonatkozó lehetőségeinket. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy ha nem lenne irodalomtörténet, azt sem tudnánk, kit érdemes olvasni.

Kijavítottam a Margitszigetet. Mindig becsap, hogy másként hozza le az Explorer a html-t, mint az Opera. Utóbbi a jobb, vita nélkül.

A videó a továbbiakban itt érhető el.

Öndizájnfalván ma reggel nagy a sürgés-forgás! Új dizájnfa avatására készül a falu apraja-nagyja! Az elmúlt héten mindenki leadta szavazatát, és már nagyon várják az eredményt. Pöttöm Hadvezér kis frakkjának gombrésébe bújtatott kézzel le-föl futkos, hogy gömbölyded hasa csak úgy rezeg.
– Nincs vetélytársam a világon! Nekem jár a dizájnfa! – így morfondírozik és forr magában.
Nem messze tőle egy fehér bőrű, nem-pedofil afro-amerikai Énekes tart hangpróbát.
– Tralla-la, tralla-la, rajongóm, rajongóm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?!
A kis bajszos, sovány Filozófus bozontos szemöldökét maga elé szúrva a levegőbe és fel-felkacagva, olykor táncra perdülve és rikkantgatva, olykor pedig a kétségbe esés sárga színével arcán messze elkerüli a falu piacát.
– Válasszatok, akit csak akartok. Én úgyis, örökké visszatérek! Hallani fogtok még rólam! – kiáltja bele az reggeli madárcsicsergésbe, majd hirtelen tollat ránt. – Megint! Megint zseniális ötletem támadt!
Ám ekkor, persze anélkül, hogy Öndizájnfalván bárki is ránézne, hatalmas szekérrel felbukkan egy sárga színű lebernyegbe bújt kis szerzet, aki fehér, rakoncátlan tincseit lobogtatva nagyon komor képet vág.
– Elhoztam nektek Buddhát! Buddha kioltja az akaratot, de van Buddhás kitűzőm is, ha kértek! Teljesen akaratmentes és tök eredeti! – rikoltozik a kis szerzet, mint egy ordítozó bakter, majd szekeréről levéve néhány kis kötetet az akarat kioltásának és a fájdalom örökkévalóságának témakörében, csak áll magányosan a piactér közepén.
És így megy ez, de hiszen már délelőtt tíz óra van! Hirtelen megszólal Öndizájnfalva hangosbemondója:
– Figyelem, figyelem, 1…2…3! Itt a Polgármesteri Hivatal! Eredményhirdetés következik! – hallatszik a recsegő hang, és lélegzetvisszafojtva állnak a falu lakói. A Vasmacska Tejivó bárjánál megáll a Forradalmár Költő kezében a tejes pohár, és még az elálló fülű, szőke Szemüveges Programozó Kisöreg is behajtja nótbúkját.
– Akárcsak a tavalyi, az idei verseny is nagyon szoros végeredményt hozott! Az élen végül döntetlen eredmény alakult ki! Mindenki egy szavazatot kapott!
– Málőr! – legyint csalódottan Pöttöm Hadvezér. Filozófus némán áll. Vajon mi történt? Hibás volt a stratégia? Végül mindenki orvosolhatatlan sérelemmel, durcásan és dacos komorsággal hazaindul, ahogy szokott.
Így volt, régen volt, talán igaz sem volt.

Általam még meg nem értett vonzereje van az undergroundnak, például nézem a sok szép blogot, és valahogy mindegyik annyira egyedi, például hogy a nickezés, anonimitás akkor is, amikor nincs is miért, öndizájn. Szégyellnem kell magamat, hogy nem elég trükkös ez az oldal. Vagy mégsem. Elkezdtem mindenféle trükköket rápakolni, az egyik legjobb az volt, amikor véletlen-flickr scripttel barátaim fényképeit tettem fel. Na, ezen, ezen sokat kellett nevetnem – végül megbántam kegyetlenségemet, és levettem. Hisz oldalam csak kihasználta volna a sok kedves és érdekes arc nyújtotta lehetőségeket! De én ettől tartózkodom.

Vagy volt olyan, hogy mindenféle kis flash-animokat tettem fel, csak úgy milyen-lenne-ha alapon. Hát az is, szóval olyan kellemetlen volt, hogy rágondolni is rossz. Mindezekért jelenleg minimálban nyomom, kicsit olyan ez az oldal, mint egy komoly egyetemi honlap a századelőről, de legalább nekem szép. És azt tudtátok, hogy a képek linkeket rejtenek? Ugye, hogy vannak még meglepetések.

Le az öndizájnnal! Le a dizájnnal egyáltalán! Le az önnel!

És egy egológiai probléma.
Rendszerezzük az egocentrikus-önző fogalmak alá tartozó területet az alábbiak szerint:

1. vannak, akik önzésüket nyelvileg valósítják meg; például olyan írók, akikről elnevezhetnek korszakokat, ám hatalmuk nem több, mint Dosztojevszkijé, aki élete nagy részében az éhenhalás ellen küzdött írásmunkájával;


2. önzésüket egyfajta instant affektivitásban élik ki a második csoportom tagjai, mint például a Szingli Egyház azon hívői, akik hisznek a világkörüli utak, extrém sportok és nyers szexualitás megváltó erejében;


3. harmadjára a családi terror önzőit említem, akik életüket szűk környezetük megrendszabályozásának szentelik, és ezt nem ritkán fasiszta dühvel végzik, és persze gyakorta túlzó negédességgel leplezik mindezt kifelé;


4. a negyedik kategória az önkiüresítő egológiai formalizmus, ami a szentség egy paradigmája, és amelyről elfogultságom miatt most nem írok semmi dehonesztálót.

A többi kategóriát ki-ki maga is hozzáillesztheti a rendszerhez, ha pedig fundamentális kérdésekben van hozzáfűznivaló, kérem az alábbi linken megtenni: ’comment’. Ide még csinálok egy cool önlinket.
<a href="http://varadi.blogspot.com">varadi</a>

Van annak ereje, amikor egy ötven-egynéhány éves, elsőkönyves nő olyan trágáran ír, hogy nehezemre esik olvasni. Kinek mit mond ez: délszláv háború? Gyilkolás volt – de olyan közel, hogy jó emberi szokás szerint mindenki szorította a szemét, ahogy csak tudta. Magam részéről írtam két verset annak idején, félig csukott szemmel. Az egyik nem rossz. De ez a Rudan, ez úgy ír róla, ahogyan alapjáraton véletlenül sem szeretném hallani. Indulatosan nyers, morálon túli pozíciójáról de Sade jutott eszembe. Ilyen szókimondást semmilyen morál nem igazol. Hullaszázezrek, megerőszakolt és rokkant tízezrek igazolják. De tudod, mit? Ez se kell. Elég a háború.

Sötét tudás birtokában mutatja ki Rudan, hogy a háborúnak van logikája – az a logikája, hogy az emberek többsége jól érzi magát benne addig, amíg nem az ő egyetlen életére megy ki az egész. Az emberek szeretnek felvonulni, szép zászlókat lobogtatni, fegyverekkel hadonászni, hangosan kiabálni és énekelni, miközben a cél, melyet senki sem akar látni, annyi, hogy „vén faszok fiatal pinákat akarnak megbaszni” teljes társadalmi támogatás és büntetlenség mellett. Így látja Tonka, az elbeszélő, aki korban és származásban nagyon is Rudanra hasonlít.

Csak sűrűje, semmi vizezés. És mindeközben irodalom: poliszémikus, elfogulatlan, nyitott és maradandó. Én kérek elnézést!

Más.
A litera.hu-nak elküldtem nyolc verset, ami egy bemutatás háttéranyagát szolgáltatja majd. Nem könnyű kiválasztani néhányat. De még nehezebb megírni. Nem tudok sokat írni, ahhoz túl fontos számomra az irodalom. (Ezt a patetikus önmisztifikációt részben Nietzschétől tanultam, de tulajdonképpen csak kijött, ami mindig is bennem volt.)

Megnéztem egy külföldi rokonnal a Szőke kólát. Beleznai és Majka, Gubás Gabi és Görög Zita. Elmondhatatlanul kellemetlen film, ahogy a rokon mondta: "ilyen prevention film, hogy a romák is rendes emberek". És mennyire pontos megfogalmazás. Minden sztereotipia és előítélet benne volt, egy kis humanista bájjal felpuhítva. A tanítás ez: a cigányok tényleg egyszerűek, koszosak, seftelnek, és csak a zenéhez értenek, de azért ők is emberek.

Ez a film büntetendő.

A 323. oldalon találtam meg az ars poeticai kulcsmondatot. –Eldönthetetlen, mi több benne, a ressentiment vagy a bölcsesség. Lehet mindkettő több.

„A későbbiekben, amikor látta [magáról beszél], hogy nálánál sikeresebb kollégái miként építenek föl versben és prózában intertextuális erődöket, és örvendeztetik meg az olvasót éleselméjűséggel, megfigyelőképességgel, a nyelv és a stílus múlandó életének kifürkészésével, image-uk kialakításával a külső megjelenéstől, fekete szemüvegtől és öltözéktől kezdve irodalmi karrierjük stratégiai feladataiig, megértette, hogy kollégáinak sohasem adatott meg az a reményről szóló veszélyes tudás, amely alázatot eredményez és ráébreszti az embert arra, hogy minden divatos stílusnak megvannak a maga korlátai.”
(Viktor Jerofejev: A jó Sztálin)

[A]
Ekkor settenkedő mocorgásra neszelt fel. Óvatosan, nehogy felbillenjen a tintatartó, kissé eltolta magától a kéziratot, és hátrafordul. Az irodalmi halhatatlanság lopakodott felé hatalmas lepkehálóját szorongatva, és amikor észrevette, hogy lelepleződött, keserű sírásra fakadt. Jerofejev szelíden megszólította.
– Hát te meg miért sírsz?
– Érted küldtek, hüpp, és most nem tudom, mit mondjak a gazdának…
– Mondd, hogy itt várom. – Ezzel visszafordult, és finom ujjainak konok pontosságával igazítva maga elé a kézirat lapjait, folytatta munkáját. Eltelt az ő szíve a türelmes írók veszélyes reményével.

[B]
Jerofejev irodalmi kliséktől űzve, hanyatt-homlok rohant hazafelé a Nyevszkij Proszpekten. Többen megütödve kapták fel a fejüket, és gúnyos megjegyzésekkel kísérték a szokatlan kommóciót.
– Na, vajon ki ez a fontos ember? – kérdezgették.
De senki sem tudta. Később pedig egyre többfelé beszélték, hogy egy fontos ember jár a városban, hogy jó lesz vigyázni, és hogy még senki sem tudja, mik valódi céljai, és vajon ki küldte.

A voltaképpeni Erasmus-reflexió enthümémával és egy head-shot, hálás köszönet értük Jack MacNellynek, és ha jól emlékszem, akkor egyáltalában is r.a hívta fel erre a figyelmemet, bár ez egyáltalán nem biztos, de lehetséges.

Ma reggel szembesültem vele, hogy alvási szokásaim átalakulása kóros méreteket öltött.
De ez mind semmi, mert például a pornográf álmok terén olyan komoly lemaradásra lettem figyelmes, ami komolyan rám ijesztett, már-már úgy érzem, hogy az egészségemet fenyegető egzisztenciális méreteket öltött. Na most: vagy roppant nagy elfojtásban élek, vagy nincs is mit elfojtanom! És akkor melyik jobb? Mert hajnalban, álmatlanul forgolódva és azon meditálva, hogy akkor most felkelek, mint Kant (itt pedig Kocziszky Éva ír a könyvről, nem túl jól), és dolgozom valami hasznosat, vagy várok két órát arra, hogy hátha elalszom, de úgy sem fogok, szóval eszembe jutott, hogy utolsó annotált pornográf álmom nagyjából hat évvel ezelőttről datálódik, és az is annyira nevetséges, hogy az már nyomasztó. Mindenkit megkímélek előadásától, legfőképp magamat.

Az álom végén fel is ébredtem rögvest, és olyannyira megviselt a tartalma – nem is az, hogy hogy, de a kivel –, hogy azóta sem felejtettem el. Legalább is most például eszembe jutott. Utána kéne néznem Freud önanalíziseinek, hogy ő mit álmodott. Freud ugyanis, evvel annak is szembe kell néznie, aki egyébként megveti, elutasítja stb. a pszichoanalízist úgy egészében, szóval ő mindannyiunk szellemi apja. Ő tette tudományossá, azaz a XIX. század után is vállalhatóvá a vallásos gondolkodást. (Ez utóbbi gondolat hadd álljon itt vészjósló és őszinte magányában, mint fárosz a gondolatok tengerének korallzátonyai között.) Egyébként megmondom én, milyen lenne mondjuk ha komédiát is tudnék álmodni. Mert az meg olyan lenne, hogy a miniszterelnök nem sajtótájékoztatót tartana országos ügyben, mint mondjuk a madárinfluenza, hanem posztolna róla egyet a blogján.

Volt régebben az, hogy ha hagytak, akkor addig, amíg el nem ájultam. Aludtam éjszaka, ájult voltam nappal, ami az alvás álom nélküli formája. Evvel párhuzamosan bármikor bármeddig fent tudtam maradni. Most ez miért nincs? Ha nem alszom éjfél körül, akkor két napig nem tudok dolgozni, no chance. Ha viszont alszom, akkor legkésőbb hatkor valami bekattan, beindul, robotolni kezd a mellkasomban meg az agyamban. Régebben is volt ez, ám ritkán. Ilyenkor írtam a legjobb verseimet, meg azokon a délelőttökön, amikor ugyan be kellett volna menjek az egyetemre, de valami felsőbb akarat (bruhaha!) arra kényszerített, hogy otthon maradjak és minden erőmet egy olyan totálisan értelmetlen dolog kidolgozására fordítsam, mint amilyen a vers.

Ezt is az alvás rovására írom, egyébként. Mert vers előtt jót kell aludni. Van például A csontmajom című versem, az úgy született, hogy már tudtam, mit akarok, amikor ledőltem egy kis délutáni szunyókálásra, ami nem is annyira a pihentető alvás, mint inkább a ráhangoló koncentráció formáját öltötte. Ilyen ráhangoló-koncentráló alvást többször tartottam már nagy feladatok szorításában, és szinte mindig bejött. Nekem az alvás misztérium és nagy segítség, sajnos azonban nem áll mindig rendelkezésre ebbe a formájában.

Eszembe jutott! Hogy az hogy van, hogy amikor valamit nagyon kell, akkor lefekszem, miközben a fejemben olyan zajokat hallok, mintha egy méhkas lenne benne, zúgást, zümmögést, sistergést. Aztán arra ébredek, hogy there’s music in the air, ahogy a Twin Peaksben mondják, egy dallam vagy egy mondat van a fejemben, és a világ hirtelen rendben van. A méhkas átalakul koncertteremmé. Na ez az igazi titok!

Ez, ha lenne ilyen, akkor transzcendentális tapasztalat lenne.

Harmadszor is átdolgoztam a Sartre emócióelméletéről szóló tanulmányomat. Jelenleg egyetértek magammal, gyorsan fel is teszem, mert ez általában hamar elmúlik, ez a jó állapot.

                         


                              „A halál sem sokkal rosszabb, tudom.”



Akkortájt ifjúságom véget ért,
s egy katasztrófa közelébe értem,
noha nemigen sejtettem, hogy mi a tét.

Itt dalban elmondom, ezt hogyan értem.
Hogy megmenekültem-e, nem tudom,
de biztos, hogy annyira sose féltem.

„Éjfél van, és az Andrássy uton
török az Oktogon felé vacogva,
mert Újév éjszakája van. Húszon-

négy évesen baktatok. A goromba
szél jégsörénye símogat pofán,
és úgy nézek be a palota-sorba,

mint ki nagy jelre vár. Kissé bután.
Mivel az ész az évek adománya,
nekem kevés jut még korom után.

Nem kihalt sikátor, de szinte sztráda,
melyen, mégis, színmagam vonszolom
e mámoros értelmet, összezárva

testem a csönddel; sötét mocorog
minden kapualjban, s a fák alatt
magány vákuumszivattyúja forog…”

Van tovább is eme első és egyetlen ének. Majd felrakom. Már van helyette új, jobb, szebb, fiatalabb és szellemesebb.

Adódnak az életben számomra feldolgozhatatlan ellentmondások. Squashed Philosophy címen Glyn Hughes egy weboldalon színvonalas összefoglalókat közöl a filozófia klasszikusainak műveiről. Including Adolf Hitler. Lehet, hogy az én agyamat már túlterhelte a kontinentális faszkodás, de hadd tartsam fenn véleményemet, hogy ez baromság, semmi köze a filozófiához, és legfeljebb valami elvetemült analitikus gondolhatja azt, hogy bárkinek lehet filozófiája, illetve hasonlók. Mellékelem levélváltásunkat tegnapról. Ööööö, némiképp indulatosan írtam, ezért a számomra is kissé kínos pátosz – ilyenkor magyarul is furcsán írok.

(Spamveszély miatt az e-mail címeket megvál.)

I agree with you. That is why I think it is so
important to be able to have a clear understanding
of what Hitler's philosophy was, and how he was able
to use it to manipulate a whole nation, lest we
forget, and it happen again.



43 Harrison Rd, Adlington, Lancashire PR74HN, UK
+44(0)1257-482520
----- Original Message ----- From: "Váradi Péter"
<petervarad att freemail.hu>
To: <glynhughes att tinternet.com>
Sent: Monday, February 13, 2006 11:39 AM
Subject: jz


As you should know Hitler is not a philosopher but a
mass murderer - all the other men on the page worked
for the benefit of mankind. Hitler among them:
this is a philosophical blasphemy. Next time will you
publish something from Pol-Pot? Or a short guide to
the subject: "how to kill more native Americans"?
breathtaking simplicity

-- Using Opera's revolutionary e-mail client: http:/
/www.opera.com/mail/

A Guardian a kínai cenzúra réseiről ír. A példa az Egy gésa emlékiratai című könyv és film. A film azért tiltott, mert a főszerepet egy kínai színésznő, Cseng Hszi-ji (Zhang Ziyi) játssza. A könyv meg azért, mert csak.

"She is the most shameless Chinese woman in the world. I wonder whether she ever thought about the pain brought by the Sino-Japanese war," wrote one of the least offensive web critics.

A színésznőt legalább kurvának, de inkább tömeggyilkosnak tartják. Ehhez persze kell némi agyalágyultság, de ez nem hiánycikk ott sem. Milliós (!!) példányszámban terjed azonban a könyv másolata, darabonként kevesebb, mint egy dollárért. A DVD-tékákban ott van a pult alatt, hatalmas példányszámban, illegálisan másolva a film, szintén egy dollár alatti áron. Ez hatalmas bevétel, amelynek növekedésében fő szerepet játszik két mozzanat. Először is, mivel tiltott, már önmagában is drágább. Másodszor pedig, az illegális másolatokat semmiféle járulékos költség nem terheli, a bevétel egésze adómentes tiszta jövedelem.

Ez a hatalmas pénzmennyiség azokba az intézményekbe folyik bele, melyek az illegális tartalmakat terjesztik. Ismét beindult az a folyamat, aminek eredménye a maffiahálózatok létrejötte volt a XX. század elei Amerikában (1919-1933). De itt mégiscsak egyfajta speciális ideológiai harcról van szó, melynek kapcsán a legcsekélyebb tudatosságot sem feltételezem ugyan a DVD-tékás seftelőkről, de láttunk már ilyet a történelemben, és (bár mi nem?) filozófiailag is megalapozható azt mondani, hogy: „nem tudják, de teszik”. A maffiával ellentétben, melyet cinizmus lenne „alternatív kereskedelemnek” nevezni, ez valóban alternatív kereskedelem. A tiltás révén megteremti saját ellenintézményét az állami diktatúra. Ráadásul azért tiltották be a filmet, mert félnek a túlzott japánellenességtől, ami pedig gyakorlatilag állami irányvonal. Ismét maffiapárhuzam: létrejött a whiskyre, kreatívan alkalmazták más a drogokra.

Másrészt persze a tiltás mégiscsak tartósabb történeti konstrukció, mint ha nem tiltasz semmit! Vajon mit is kellene írnia egy történetírónak, ha a szabadság történetét akarná megírni? A tiltásokkal az a helyzet, hogy addig nagyon is sérülékenyek, amíg bizonyos médiumokat, bizonyos nagyon távoli áttételeket cenzúráznak, mint amilyen a film, színház, könyv vagy újság. Ha már van, létezik a műfaj, akkor elég egyértelmű, hogy mire is van kitalálva. A csehovi puska. Ha ott van, el is fog sülni. (Újabb maffia-párhuzam. haha)

A történet nem a pénz bomlasztó hatásáról szól. A pénz nem teremt vágyat önmagában. Vagy ha mégis lehetséges pusztán a pénz számlájára írni ezt, akkor el kell ismernünk, hogy ez nem azért lehetséges, mert „megszerezhető általa, amire vágyunk, hanem főként azért, mert vágyam hatékonyságát magát reprezentálja”. Azaz a pénzben a szabadság fétisét tiszteljük. Aki pedig a pénzkereskedelmet akarja korlátozni, mindig kiderül, hogy valójában egyszerűen zavarják egyesek önkényes vágyai.

A Centrál Kávéház szinte túl patinás falai közt vajon mi minden dőlt már el? Minap Konrád György és Kiss János beszélgetett mellettünk, miközben mi a Fenomenológiai Egyesület ügyeit beszéltük meg, hogy így taszítsunk egy jókorát a magyar filozófiai kultúra meglehetősen kátyús úton döcögő szekérkéjén. A dolgozó ifjúság pedig, aki hírekkel és cikkekkel látja el a média mindig zabálásra tátott, mindig éhes pofáját, szombaton és vasárnap is ott ült, és semmi másért, mint az ország jobbításáért törte magát.

Barátunk elköszönt, egy három hónapos ösztöndíj erejéig Baden-Würtenberg felé veszi az irányt. Előtte azonban még megvitattuk, mit is gondoljuk a Szabó-ügyről. A probléma sajnos több rétegű, mint ahogyan optimális lenne, és sajnos nem lehet puszta generációs ellentétre redukálni. Mindazonáltal vajon kell-e hordozniuk a gyerekek generációjának az apák terheit? Főként, mikor ezek az apák láthatóan egyáltalán a legkisebb erőfeszítést sem teszik, hogy könnyítsenek saját terheiken. Könnyebb utat választottak. Amikor kiderült Szabó Istvánról, az ország egyik erkölcsi megmondó emberéről, hogy jelentéseket irogatott, soraik összezártak, mintha mindez pusztán az ő belső ügyük lenne.

És oszlatok egy félreértést. Mert nem az itt a probléma, hogy akkor ki mit tett. A probléma az, hogy mióta a Sólyom László vezette Magyar Alkotmánybíróság 1993-ban felmentette a közszereplőket az alól, hogy bárki kikérhesse papírjaikat a levéltárakban-irattárakban, itt a tiszta-víz-öntés híján elkezdett az amúgy is erősen poshadó állomány sűrűsödni, melegedni, iszaposodni és mérgezni. Ehhez képest ma az a hülye, aki egyáltalán feszegeti az ügynökkérdést. És vajon miért nem mentünk most ki az utcára? – kérdezte barátom. Választ nem adott. Nem mentünk, visszük tovább a terheket mint serdületlen utódok. Ez az örökség, ez a gyerekszerű belenyugvás-kultúra. Ők is ilyenek. Majd később mi is mindent egymás között, kicsiben. Máris vannak jelek. Itt minden generáció azt szereti hinni, hogy vele véget ért a világ teremtése. Pedig „az Isten csak teremt és teremt”. (Kemény István) Azt azért sosem fogom megérteni, vajon hogyan írhat valaki privátim jelentéseket – merthogy nagyjából valami ilyesmire hivatkozott az Alkotmánybíróság. Egyébként megszületett a Himnusz amerikai változata: „I am very-very happy, come on, hurt me!” – by Antony. Nekünk Mohács kell! De nekik is kell!

A szombati szórakozást az új Castróban folytattuk. Zajosabb, trendibb, árnyalatnyit kevésbé kellemes, faragatlanul fiatalosabb és határozottan vegyesebb társaság, a hely immár végleges érvénnyel a volt gettó környékének huszonéves közönségére szabva. Mégis magyar. Kicsit kényszeredett, kicsit feszengő, kicsit merev. A magyar nem favorizálja a fesztelenséget. Igazából kicsit szívből gyűlöli (Hassliebe).

Vasárnap megkezdtük a kutatómunkát, melynek eredményeképpen meg fogjuk tudni, hogy a tudatlan magyar média hogyan konstruálja meg a bűnelkövetők személyiségét, és az hogyan hat vissza, negatívan, az elkövetőkre, akik ennek hatására nem lépnek a javulás útjára, hanem a nekik tulajdonított gonosz princípium foglyának érezve magukat lassan valódi bűnözőkké válnak. Persze lehet, hogy ez nem így van. Ki fog derülni. Egyszer mindenki lehet Poirot. Merthogy: nekünk az igazság kell. Az a tiszta.

Már miért lenne!? Érdekel bárkit is? Most nem a „disznók elé gyöngyöt” nézőpontjából beszélek. Ebben a kérdésben nem osztom az evangélium ortodox álláspontját.

Vajda Mihály szerint ennek csakis a magyar nyelv az oka, merthogy nem alkalmas filozofálásra. Vajda Mihály túl sok Heideggert olvasott magyar anyanyelvűként. Ez utóbbi azért fontos, mert idegen nyelven minden sokkal egzaktabb, meg persze hermetikusabb. Az idegen nyelvű filozofálás kicsit mindig megőriz Hermész Triszmegisztosz antifilozofikus aurájából.

Esterházy Péter számon kéri a filozófián, hát hogy hiszen ezek a lusta disznók még nem végezték el a nyelven azt a munkát, amit persze a németen a német filozófusok elvégeztek.

Mindkét vélemény forrását tisztelem (de ugyan mit jelent ez a szó korunkban?), kit így, kit úgy, de hát ezek azért mégiscsak sommás és nagyképű vélekedések, melyeket egyébként ifjabban aligha eresztene meg az ember, amikor még van, aki emlékeztesse, hol is lakik a szerénység. Mert igenis lehet magyarul filozofálni, és afelől is rettenetes kétség mardos, hogy vajon E. P. mikor vett kezébe utoljára magyarul írt filozófiát.

Éppen ezért ki kell mondanunk: azért nincs magyar filozófia, mert a néplélek alkalmatlan rá. Tojik bele, nemhogy nem olvas, de még koncertre se jár. Tévézik. Európában a legtöbbet, egy főre vetítve, órában. Majdnem napi négyet. Négy óra tévé után meg én sem tudok filozófiával foglalkozni, egyáltalán semmivel sem tudok foglalkozni, még enni sincs kedvem. Persze van az a közönség, aki nem néz tévét, művelt, stb. Nos, ez a közönség meg végtelenül pragmatikus, és teoretikus kérdésekkel nála legfeljebb méla undort lehet kiváltani. Mert a néplélek vagy tévézik tehát, vagy türelmetlen, mert ő ideges.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy folyóirat alapítását forgatja busa fejében a Magyar Fenomenológiai Egyesület, mely céljai szerint a szélesebb, érdeklődő közönség felé is közvetíti majd a filozófiát. Magyar nyelven megmondva, érthetően, és nem lesz benne fordítás se tán. Persze én nem mondom, jó lenne, ha a középsulisok a Playboy mellé mindig kérnének egy Filozófiai kutatást is (munkacím), de azért most hadd nevessek már egy kicsit, ahogy így elképzelem…

Persze kérdés, hogy hol is ama göcs, melybe rendszerint beletörik a magyar filozófusok bicskája. De ezt én már nem tudom. Az viszont jó lenne, ha műveltebb lenne a magyar. Ennek a projektnek az esélyei azonban, az előző posztban kifejtettek miatt is, nem a legjobbak.

Nő az életidőnk, de csökken a fontos dolgokra fordítható idő. Részben az is ott lehet e mögött, hogy a fontos dolgokra az ember nem mindig akar időt szánni, sokszor inkább elfordítja a fejét, inkább nem néz oda. Nem néz a másik szemébe. Késztetni kellene rá, de az erre irányuló késztetések intézményei gyengülnek. Az emocionális képzés gyengülésével pedig a globálisan gondolkodó értelem lehetőségei csökkennek. Lejjebb arról szeretnék beszélni, hogy mivel az értelem nem pusztán komputációs, hanem emocionális hátteret is igényel, ezért annak ellenére, hogy egyre professzionálisabban dolgozunk fel egyre több információt, az értelem elveszik.

Az olvasási szokások változnak, leginkább gyorsulnak, legalább is az elmúlt kétszáz évben. Ivan Illich könyvét (A szöveg szőlőskertje, Gond–Palatinus, Budapest, 2001) olvasva pedig azt is be kell látnunk, hogy az olvasási szokások változása meghatározza a gondolkodásunk hogyanját. Illich szerint a hangosan és szűk körben olvasott pergamenről a némán és szélesebb körben olvasott könyvre való áttérés a tudatot, a világképet alakította át gyökeresen. Fő mozzanatnak Illich a néma olvasás megjelenését tartja, mely sok ezer év olvasási hagyományával szakított véglegesen. A változás során a mantrikus, memorizáló értési módot felváltotta az optikus átláthatóság mintájára logikailag rendezett szöveg és értelem kora. Az emlékezet is átalakult, a klasszikus időbeli-térbeli rendezési modell helyett immár a logikai rendezésé lett a főszerep. A könyv mindezeket azonban pusztán azért mutatja be, hogy felhívja a figyelmet korunk változására, a könyvkultúra imént vázolt modelljének leváltására, és az audio-vizuális, számítógépesített civilizáció születésére.

Evvel kapcsolatban hívom fel a figyelmet egy mozzanatra. Amikor olvasunk valami fontosat, akkor két út nyílik meg előttünk. Egyrészt hagyhatunk időt a dolgok átgondolására, elmélyítésére. Másrészt benne ragadhatunk egy felszínes megértésben, mely benyomásszerűen hosszú ideig megmaradhat, ám legföljebb is csak egy könnyed kvázi-traumatizáció forrása lehet.  

Az átgondolás törekvésének gyökerében én egy emocionális kötődést sejtek. Ez az, amit Arisztotelész valahol a megismerés szenvedélyének nevez. A megismerés szenvedélye azonban nem azt jelenti, hogy ez egy teljesen elkülönült és háttér nélkül kiemelkedő szenvedély, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy az értelem mindig egy szenvedélyek által is megteremtett háttérből emelkedik ki. (Legtágabban: minden értelem, amiről bármit is lehet gondolni vagy mondani.) Ami pedig kiválik a háttérből, annak megfelelően tudja motiválni a háttérben való tájékozódásunk irányvételét, amilyen mértékben képesek vagyunk emocionálisan hozzá kötődni. Spinoza ilyesmiről beszél, de ezt most nem fejtem ki. Summa summarum: a megértés folyamán időt kell hagyni arra, hogy bennünk emocionális választ váltson ki a befogadandó tárgy. És most jön az esztétikai rész.

Merthogy a verstan átalakulása kapcsán jutottam ide. Az ugyanis, hogy ma nem népszerű, mondhatni tökéletesen feleslegesnek tűnik technikailag jól megcsinált, megverselt szövegeket írni, nem azért van, mintha unalmassá váltak volna az egyes versformák a sok használat miatt. Ahogy ugyanis mondani szokták: csememőnek minden vicc új, és aligha tagadhatjuk, hogy bizonyos értelemben mindannyian csecsemők vagyunk. A dolog hátterében az áll, hogy a verselés megértése sokkal több időt igényel, mint a szövegen, annak tartalmán való átfutás. Ez az átfutás egyébként akkor is a romantika metafora-kultuszában gyökerezik, ha ezt ők nem is ismernék el. Mert vajon mi egyszerűbb van egy olyan elméletnél, mely szerint az igazi, mély megértés egy pillanat alatt megtörténhet, de legalább is gyorsan, és bizonyosan nem kell annyit szöszölni allegóriákkal-miegyebekkel, ha egyszer jól elkaptuk az értelmet.

Ám, és ez a lényeg, a két olvasási mód nemhogy nem kicserélhető egymással, de éppenséggel ezáltal válik látványossá, hogy korunk gyorsulásai mögött milyen veszélyek vannak. Merthogy kérem az esztétika nem képes olyan sebességnövekedésre, mint a komputációs folyamatok. Éppen ezért veszik az értelem.

Már mondták, hogy milyen hosszú posztokat írok, úgyhogy itt be is fejezem. A többit tessék kitalálni.

Most töröltem két posztot. Legalább az emlékük velem van.

[A] Bevezetés
Korunk vívmánya a →távkapcsolat. Adott egy pár, jellegében →házas. A házaspár egyik összetevője itt van, a másik összetevő meg ott. Itt és ott között vegyük fel a 2500 kilométer mértani távolságot. A távolság álljon fel három-négy évig, rövid megszakításokkal. Ilyen esetben tehát nem sok terük marad azoknak a kamaszos képzelgéseknek, hogy a pár éjjel-nappal együtt van, meg hogy bevásárolni is együtt mennek. (Ezeket egyébként sem favorizálom.) Ilyen esetben azt sem igen tudják, hogy vajon a másik mit vásárol.

(Azt is demonstrálom, az előző poszt New Age-értelmezése hogyan működik. Így: Életemben először a Pillangókisasszony című operát láttam az Operaházban. A történetben Csocso-szan Japánban van, Pinkerton meg hajózik. Ebből vajon nekem arra kellett volna következtetnem, hogy egyszer ez a sors jut osztályrészemül? Segítek: a válasz nemleges. És éppen ennyire nemleges lenne, ha mondjuk éveken át az az álom kísért volna, hogy egy nagy griffmadár elragadja a nőmet. Álláspontom szerint az álmok nem hazudnak, de éppenséggel az igazságot is messze elkerülik. Mint az élet sok egyéb furcsasága, ez is azért van, hogy akinek sok szabadideje van, az se őrüljön meg az unalomtól.)

[B] Esettanulmány-töredék
Mindig lehet álmodozni (ld. alul képmelléklet). Ez megszépíti még azokat az időszakokat is, melyek egyébként nem voltak feltétlenül súrlódásmentesek. Átlagosan napi 45 perc telefonálás. Az időtartam mindig pontos, 2%-os eltéréssel. Ennyi ideig tartott egy tanóra. Életem 12 éve telt el ezen időhatár közé szorítva. Még az is visszajött, hogy unalmas órákon átlag 35-kor néztem az órámra. Látogatásokat is lehet tenni – oda-vissza. Ez pénzbe kerül, átszállásos repülőút, de azért megéri. A jó ügy – a házasság fenntartása – érdekében az ember elfelejti, vagy legalább is megpróbálja elfelejteni, hogy ez azért mégiscsak pazarlás, hiszen az élet [remélhetőleg] hosszú, szóval több nap, mint kolbász, meg hogy majd úgyis bepótoljuk. Ezzel az utóbbival annyi gond van, hogy 27 és 30 éves kor között azért eléggé bepótolhatatlannak tűnő időszak telik el. De nem feleslegesen! – kiáltok fel, és ekkor ismét a hit vidékén járunk. Mert az életben semmi sem természetes, pláne az nem, hogy látszólag nagy befektetések majd megtérülnek. [itt van egy kicenzúrázott rész az álláslehetőségekről]


[C] Előnyök
Elsőként említem, hogy anélkül vagyok képes megfigyelni a magányos harmincasok lelki világát és fejlődését, hogy egyedül lennék. Ellenkezőleg, magamat igazolva érzem a szétcsúszó egzisztenciák láttán, akiknek ez a távoli, leginkább telefon-videofon-családtagok formájában jelentkező stabilizáló tényezőjük sincs. Második előny, hogy nem kell mindig takarítani. Harmadik előny, hogy vehetek föl antiszociális szokásokat. Azután itt van az az előny is, hogy esténként addig maradok ki, ameddig szervezetem bírja. Ebből levon, hogy egyébként is mehetnék. Legalább is többé-kevésbé. Ötödiknek említem, hogy minden energiámat a karrierem építésére fordíthatom. Haha.


[D] A Bizalom jelensége
Ez egy nagyon furcsa dolog, még nem jöttem vele teljesen tisztába. Vagy van, vagy nincs. Megszerezni évek munkája, elveszíteni öt perc (mondjuk azért annak olyan öt percnek kell lennie). Maga az érzés egyébként csöppet sem az a megnyugtató állapot, ahogyan azt festeni szokták, sokszor éppen, hogy nagyon is idegesítő. Pontosan nem tudhassuk. Ez még a biokémikusok előtt is afféle cruxként áll. Van ugyanis hormon, aminek a jelenlétében könnyebben megbízunk másokban – de hogy a bizalom miként marad fenn éveken át, azt kémiailag még senki nem magyarázta meg. Éppen ezért viszont el sem tűnik oly hamar. Sőt, olykor el sem tűnik oly soká sem. Ez persze sokakat zavar. Meglepő, mennyi ellenérzéssel és fejcsóvával találkozik az ember ilyen helyzetben. Mindenki a saját életmódját szeretné igazolva látni, még akkor is, ha egyébként maga sem elégedett vele.


[E] Elterjedtség
A jelenség olyannyira elterjedt, hogy mozgalmi méreteket ölt. Ugyanaz történt evvel is, mint oly sok minden mással, beleértve a hatvanas évek Holdra szállását és a Himalája megmászását. Az ember megrészegül attól, hogy lehetséges, hogy meg tudja csinálni. „Akkor kapott el először az a mámor. Egy remegős érzés, hogy nagyobb az űrtartalmad, mint amekkora vagy, hogy egyre tágulsz belülről, egyre csak növekszel, ismeretlen, mély kamrák nyílanak, és kitolod a halált. Egy ilyen suttyó gyerek, aztán mégis hogy ráérez!” Ez kultúránk gyökerében gyökerezik, magjában magzik. Ettől európai az európai, mert ő nem öngyilkos merényel, hanem kihívásoknak él. Ez most nagyon megy. Nagyon szeretik a multik, meg a globalizált tudomány is rajong érte, hogy nicsak, megy ez, nem ám minden a jólét, az örömködés meg az egyénieskedés!

my "long distance relationship" 

Megtörtént. Én szembenéztem az abszurddal, és visszatértem.

Mindez úgy történt, hogy váratlanul megjelent életemben a New Age. Ez az eklektikus kvázi-vallás, mely nagyjából megfelel a kétezer évvel ezelőtti gnosztikus mozgalmaknak, eléggé lesápasztó töménységben ért egy olyan partyn, melyen a legkevésbé sem arra számítottam, hogy egy minisztériumban dolgozó nemzetközi jogász és egy női magazin főszerkesztője arról kíván majd meggyőzni, hogy gondolatainkkal természetesen el tudjuk érni, hogy szembejöjjön velünk egy rég nem látott barátunk. Kitartó offenzívájuk ellenére továbbra is a telefonban bízom. De próbálok pártatlan lenni. Teljesen normális emberek ők. Mint te vagy én. Ezt onnan tudom, hogy mondhattam bármit, ki sem zökkentek saját kényszerképzeteik köréből.

Azért vannak érvek. Például, hogy állítólag volt olyan, hogy egy hete gondolkodott azon, hogyan is ér el egy bizonyos embert, mire a folyosón szembe jövő kolléga egyszer csak figyelmébe ajánlott valakit, akivel neki beszélgetnie kellene – és ez éppen a vágyott személy volt. Vannak ellenérvek is. Jelesül véleményem szerint életünk során legalább napi hatvan ötlet, vágy és gondolat suhan át elménket, és naná!, hogy arra emlékszünk majd, ami beteljesült! Hiszen milyen rossz lenne nekünk, ha életünk telis-tele lenne beteljesületlen és buta vágyacskákkal.

Vannak más érvek is. Például, hogy vannak megérzések, egy képesség, mely a jövőre irányul és egyszerre képes előjeleket észrevenni, kitapintani mintegy, és ugyanakkor befolyásolni is azt a jövőt (mint megtudtam, csak olyan határig, ami más szabadságába még nem ütközik). Azonban itt is vannak ellenérvek. Mert ugyan mit is gondoljunk egy olyan álláspontról, melynek lényege egy érzés, egy belső képesség, mely mindenkiben ott szunnyad, és csak fel kell ébreszteni, hogy üdvözült mosoly ülhessen az ajkunkra, attól természetesen tökéletesen függetlenül, hogy milyen állásban tapossuk a trágyát?

Számomra ez a New Age. A jógi-filozófia, a gépies és értelmesen alig-alig igazolható munkában megtört társtalan (és jelen esetben női) lelkek orgiasztikus önigazolási kísérlete, melynek minden bölcsessége abban merül ki, hogy lehetsz te bárhol, csinálhatsz bármit, a lényeg az, hogy mi lakik a szíved mélyén, és mennyire hallgatsz te erre a csalhatatlan, ősi, mélyről feltörő és neked csupa jót akaró hangra. Olyasmi ez, mint Kierkegaard-nál a Hit Lovagja, akin senki meg nem látja, hogy ő az. Mármint hogy ő az. És ugyanakkor mégsem olyan egészen, mert hiszen nagyon is gyanús azt állítani, hogy éppenséggel lehet, hogy Vlagyimir Putyin, Forró Tamás, Havas Henrik és Hunter S. Thompson is a Hit Lovagja (volt). Éppen ilyen abszurdnak tűnik az is, hogy a jógi-lét, mely természetesen csak belső gyakorlást igényel, szavatol a lelki üdvért már itt e földi siralomvölgyben. Ellenben Richard Gere egy nagyon fajin kis jógi. Ráadásul a Hit Lovagja már elvesztett mindent, amikor szembenézett az abszurddal, és éppen ezért nyert vissza minden úgy, ahogy volt, és mégis másként. A magam részéről hiányoltam beszélgetőtársaimnál az abszurddal való szembenézést. Inkább úgy éreztem, kis társaságunkban az abszurddal való szembenézés feladata nekem jutott. Bár persze nem féltem és nem reszkettem.

Ismerek egy generációval feljebb olyan nőket, akikké ezek a lányok válni fognak. Ráléptek az útra. [megborzongok]

A party egy hegedűkészítőnél volt. A házigazda mindenféle hatások miatt már nemigen tudott beavatni a hegedűkészítés valamennyi csínja-bínjába. Rám azonban a meglévő feltételek ellenére az a vödör földimogyoró gyakorolta a legnagyobb hatást, mely sajnos kezem ügyében maradt. Posztom címe „New Age és rágcsálóember” is lehetne.

Részvételem egy filozófiai vitán kis híján katasztrófába torkollott.

A filozófiai viták gyakran személyeskedő ágálások. De ezt most megfogalmazom intelligensen is, az intelligens olvasó számára – még ha ez nekem egyébként annyira nem is esik ínyemre. A filozófia viták gyakran öltik azt a látszatot, hogy a személyes mozzanatok legalább akkora szerepet játszanak az álláspontok megformálásának és védelmezésének történetében, mint az igazsághoz, vagy valamifajta racionális procedúrához való viszony. (Lehet, hogy mégis az utóbbi megfogalmazást preferálnám. Egyszerűen annyira szép!) De mindennek ellenére is: mégis csak ez a filozófia, és az álláspontok annak ellenére filozófiai álláspontok bírnak lenni, hogy védelmezésük, illetve az ellenfél álláspontjának támadása közben olyanokat mondunk, mint pl.: „ez hülyeség”.

Hovatovább már bánom, hogy kimaradtam a fő ütésváltásból. A fő ütésváltás központi kérdése (értelmezésem szerint) az volt, hogy hogyan határozhatjuk meg a filozófiai hatás kritériumát. A köznapi értelmezés ott bolyong valahol az átvett gondolat, meg a átvett kifejezések körüli homályban. Ennek persze megvan az az előnye, hogy többnyire nem kell odafigyelni minden apróságra, amely egy értelmezést meghatároz. Az apróságok csak az időt viszik. Elég, ha egy-két szót felfedezek, már tudom is, miről van szó. Mint az újságban. Csakhogy – vetette fel a vitázó felek egyike –, a filozófia éppen arról szól, hogy figyeljünk oda. Ez a lényege! Hogy ne a szavakon lovagoljunk. Hogy attól, hogy valaki egy-két szót átvesz, még nem feltétlenül a másik gondolatait használja.

Sőt! Lehet, hogy csak saját értelmezését, filozófiájának immanens határait [ezt most én tettem hozzá, de nem megalapozatlanul] terjeszti ki azon új területekre, melyeket számára a másik filozófus kifejezései jeleznek, de melyek ugyanakkor nemhogy letérítenék saját filozófiai pályájáról, hanem éppen, hogy saját gondolatai kifejtésének újabb területeit teszik lehetővé, ekként pedig maguk is csak megerősítik azokat a különbségeket, melyek a két gondolkodó között fennállnak. Éppen ezért tehát nem beszélhetünk ilyen esetben valódi hatásról, csupán és legfeljebb dialógusról. Ezen álláspont szépséghibája, hogy tökéletesen és menthetetlenül idealista, vagyis cáfolhatatlan. Az ugyanis az előfeltevése, hogy a filozófus az, aki egy gondolatot avagy filozófiai szemléletmódot ismereteinek teljességén érvényesít és végigvisz. Ilyen előfeltevések mellett ugyanis per def. ember fia nem tud hatni egy filozófusra. A filozófus burokban született, és benne is maradt. Egyébként ez gyanúsan egybevág azon közkeletű vélekedéssel, hogy a filozófus afféle bölcs, aki nem tud tévedni, és életében is megvalósítja azt, amiről beszél. Pedig a filozófus nem pap, hanem az ellentéte.

Itt sem szeretnék a vitában állást foglalni. Mindenesetre nem tudok elfogadni olyan álláspontot, melynek központi mozzanata egy mindenre kiterjeszkedő látásmód illetve ennek azonosítása a filozófiával. Bár, jegyezzük ezt jól meg: nagyon érdekes álláspont ez, a maga módján.

A lehető legegyszerűbb, ám némi vitakészséget mindazonáltal igénylő módon. Meggyőztem az alkotót, hogy adja nekem. Ez félórás eszmecserét igényelt és az alkotó, Jean-Baptiste Naudy del Fat megalkuvó belenyugvását a változtathatatlanba, abba, hogy én már ilyen anyagias vagyok, csekély fantáziával. Nehéz szülés volt. Tegyük hozzá: magyar alkotótársa, a jeles Gróf Ferenc sem gördített elém (hiábavaló) akadályokat.

„SZABÁLYOK ÉS CÉLOK” – ez a kiállítási segédanyag fenyegető címe.

„A PONZI’S a művészeti intézmények látogatottságát növelő, kortárs művészeti szisztéma.

MIKÉNT NYERHETSZ? [innentől egyre izgalmasabb]

1. A részvételhez Ponzi’s utalványokat (VOUCHER) kell váltanod. A vásárolható utalványok száma korlátlan.


2. Az aktuális kiállítás [öt ország öt városában mutatják majd be] megtekintése után meg kell győznöd barátaidat, rokonaidat és személyes ismerőseidet, hogy ők is tekintsék meg a kiállítást és adják le személyesen az általad vásárolt [és nevedre kiállított] utalványokat a Ponzi’s standon. (Egy darab utalvány használható fel ismerősönként.)”

És ez így megy tovább, mígnem kiderül, hogy a legtöbb voucherön szereplő látogató (ezeket adják tehát le a már általa meggyőzött látogatók) a befolyt összeg egy ötödét kapja meg! Ez ötven játékos esetén már tízszeres pénz! Ez tehát (Tribuszerné) egy pilótajáték. Mondom magamnak: csak a játék kedvéért veszek egyet (egyébként ötven vouchertől 30%, száz fölött pedig már 50% kedvezmény jár).

Pénzért akartam venni néhány vouchert. Kiderült, hogy az artwork nem azért van ám, amiért látszólag van, vagyis hogy a pénzcsinálás öncélú és mindenre kiterjeszkedő gazdasági ágazatának működését demonstrálja önmagán, hanem pusztán az elgondolkodtatás végett. Ezt természetesen értékelem, de azért kissé csalódtam. Most tényleg nem a pénz miatt.

A helyzet az, hogy a magyar-francia alkotópáros nálam kissé klasszikusabban képzeli el a képzőművészetet. Ez mondjuk meglepő. Elképzelésük szerint az alkotás jelzi, hogy világunk semmi másra, mint pusztán a pénz mozgató erejére épül, és az alkotók meglehetősen hevesen hívják fel a figyelmet a mindenen eluralgó kiüresedésre, a pénz által mozgatott világ alaptalanságára. Szóval az artwork mindezt jelzi, de azért részt már nem vesz ebben. Inkább csak mutogat, vagyis leginkább csak úgy odabiccent. De, fejtegette nekem személyesen is Jean-Baptiste, nem ragad le itt az üzenet tartalma! Hiszen ez a művészeti világra magára is reflektál, magára a műalkotásra, a művészeti iparra, vagyis a műalkotásokban is leginkább pénzjegynyomdákat látó valóságra, mely – folytatta Jean-Baptiste – ma meghatározóan formálja a képzőművészetet. És ez, természetesen, rossz. Evvel magam is egyetértettem.

De vissza az artworkhöz, mely jelenleg birtokomban van. Amint felvetettem, hogy vennék akkor egy vouchert iziben, megdöbbent. Provokációt sejtett, de alaptalanul. Én tényleg olyan ostoba vagyok, hogy félreértve őszinte kritikai célkitűzéseit úgy képzeltem el az egészet, hogy akkor most tényleg beindul a Ponzi’s network, a direct marketing, hogy a végén még tényleg nyerhetek is talán, hogy aztán a pénz felett elmerengve láthassam be végül radikális gondolatainak mélységes igazságát. Végül persze lett voucheröm, aláírva, pecséttel, dátummal, nagyon faszán néz ki az egész – mint az alábbi fotón is látható. Egyes számú, egyetlen példány. Nem eladó – vagy csak nagyon drágán. Annyi hasznom azért máris van, hogy a projekt része egy tökéletesen kidolgozott marketinganyag, melyről egy-két fogást azért lelestem. Majd idővel itt is alkalmazni fogom.

Jean-Baptiste Gróf Ferenccel együtt tartja kiállítását február 1-26. között a Trafóban.

a voucher