növekvő élettartam

Mélységes mély az emberi lélek, úgyhogy fogalmam sincs, hogy vajon miért kezd egymásra licitálva vihogni két-három ötvenes nő mellettem, amikor a Vörös Róbert által Sade halhatatlan művéből színpadra alkalmazott szövegben elhangzik az egyébként jól ismert kifejezés: BASZÓ. A vihogás egészen addig tart, amíg a Bábszínházban szart nem kezdenek etetni a bábokkal. Rendkívül kellemetlen mindez.

A verscímekből is látszik: vonzódom Sade márkihoz. Pontosabban érdeklődöm – azon a téren ugyanis kétségeim vannak, tud-e bárki is vonzódni hozzá, aki végigolvasta a Szodoma 120 napját. Felesleges egyébként végigolvasni, tökéletesen és lenyűgözően unalmas, ráadásul híján van az olyasfajta praktikus útmutatásoknak, melyekben a Káma Szútra például igen gazdag anyagot vonultat fel. A Szodoma 120 napja olyan, mintha telefonkönyvet olvasnál. De egyben borzalmas is, kegyetlen és brutális.

Ez utóbbi, a borzalom akad valahogy mindig fenn a feldolgozás vörösfenyő-keménységű fájába merészen fejszét vágó kísérletezők torkán. Borzalommócsing na, mondjuk ki. Nem tudják lenyelni, de kiköpni sem merik, hanem addig rágják, amíg kimegy belőle minden íz. Így tett fent említett író illetve a rendező Alföldi Róbert is, kedélyes rokokó kamaradarabbá formálva a Szodomát. Az egyetlen izgalom, hogy Udvaros Dorottya helyett Alföldi ugrik be a Primadonna szerepében. Haha. Érted, egy férfi, aki nőt játszik.

Az egyetlen érdekes motívum az lenne, ahogy az Elnök úr, Püspök úr és Méltóságos úr hatalmukat perverzióik kiélésére aknázzák ki mindenki (ez a mindenki bábként van jelen) minél teljesebb és mélységesebb megalázása közben. (Feltűnik egy óriásfasz, mellettem ismét viháncolás támad.) Kultúránk pornókultúra, mindennapi témánk a segg és a fasz, miközben mindezeknek édeskevés közük van azokhoz a kérdésekhez, hogy akkor vajon hogyan is állunk a hatalmukat saját önélvezetük érdekében mozgósító politikusok, médiaszereplők, úgynevezett közszereplők és sztárok világával. Erről szólna az Elnök-Püspök-Méltóságos vonal, de erre nem marad puskapor. Még a végén valakinek eszébe jut, hogy mindez pontosan leírja, hogyan is állunk az affektáló-önélvező-ostoba-mértékét vesztett közszereplőhaddal. Kedves jó Blikk-olvasó, tévénéző, Paliknéző, Tildát-Playboyban-néző illetve Ákosrajongó és politikusnéző barátom! Hát de hát nem így-e van? Hagyd, költői kérdés volt.

Ja, és a vicc: a végén egy élő lány meg fiú is levetkőzik, ki tudja miért. Szépek. Ennyi. A darabból mondjuk nem vettek el semmit. Valószínűleg az lenne itt a tanítás, hogy a sok perverzióval szemben nini!, itt az Igazi Emberi Érzés, az emberi viszony, és talán ők puszta bábok voltak Sade számára, ám neki épp ezért nincsen élete, míg nekik-nekünk, akik egymást ím szerelemmel tudjuk szeretni és van igazi emberi testünk, nekünk aztán van életünk. Vastaps, újabb vihánc, lógó fasz a színpadon. Hogy-volt!

Eszembe jutott! Hogy hol találkoztam már evvel. Paolo Coelho regényében, a Veronika meg akar halniban szintén evvel találkozunk. Az egyik főszereplő végignézi, hogyan maszturbál előtte Veronika, aki az író beszámolója szerint egyfajta alteregó. Nagyon kézenfekvő értelmezés, hogy az a regény valójában nem más, mint Coelho önkielégítése. Veronika Coelho, a beteg és szótlan nézők mi vagyunk, az olvasók akikre mindez ugyanolyan felszabadító hatással van állítólag, mint Coelhora az a szellemi önkielégítés, ami egyébként világméretű sikert hozott neki. A tévében ma az aratja a legnagyobb sikert, aki a leglátványosabban vesz semmibe mindenki mást, és csak a saját önélvezetére figyel. Figyeld meg! És így van ez regényben, színpadon is. De ez egyébként nem normális, szóval szerintem van más módja is színháznak, tévének, írásnak. Csakhogy az több erőfeszítést és képzeletet igényel.

(Csalódottságunkban se legyünk méltánytalanok: Kaszás Gergő, a főszereplő azért jobb sorsra érdemes.)

My Mother and Grandmother 



Tegnap délben szöget ütött a fejemben, hogy vajon hogyan kell azt érteni, hogy a Nagy Bumm "valószínű"? Mármint hogy a Semmi volt, azután bumm, és lett Minden. Istenről mondja Freud, hogy vágyteljesítő hipotézis. De ha Isten vágyteljesítő, akkor ez mi?! Hogy minden, egy csapásra, csak úgy?! Találjunk már ki valami jobbat. De ez mind semmi ahhoz képest, ahogy a személyes Nagy Bummot most kontextualizálom. Individualizmus és a Nagy Bumm fizikai elmélete sémaszerűen egybevág.

Mítosz nélkül is van valami felkavaró a családi képekben. Kőkemény dolgok: hasonlóság, determináció, kötelezettségek - sőt, mondjuk ki: a legfontosabb szavak közül rengeteg erre a viszonyra van kitalálva. Erre "van". Máshol is működnek, de nem illeszkednek olyan félelmetesen, mint éppen itt. Nem is tudom: mondott már valaki erről valami igazán pontosat? Persze biztos mondott. De az úgynevezett "nagy családtörténetekben" épp a lényeg szivárog el. A családom és más állatfajták (oké, ez vicc). Harmonia Coelestis. Egy családregény vége. Molloy meghal. Sosem értettem igazán, hogyan is lehetne az irodalomnak, ennek a nemes és nagyon-is-megszerkesztett intézménynek bármi köze. Szeretem, szép, de örökké idegen. A művészet elszippantja a legsajátabbat. A művészet kisemmizés és üldöztetés.

Ne mondja senki, hogy nem. Kultúránk menekülő kultúra. A Nagy Bumm felé tartunk. Hááát - ahogy Matula bácsi mondaná -, elég érdekes.

A szénledobóaknától a nagyregényig hosszú az út, de nekem rövid.

Egy patkány jelenléte a világban (nos, itt a vallomás helye: olykor gyötrő erővel jelentkezik ez a gondolat) bizonyára nem kedves az Úrnak. A menyét talán leginkább határeset. Néhány nappal ezelőtt a Ráday utcában hazafelé tartottam, mikor egy menyét szaladt át előttem az úton, majd eltűnt egy szénpince ledobóaknájának nyitva hagyott lejáratában. Egy-két nap múlva a Tompa utcában láttam egy megtévesztésig hasonló állatot. Mindkét menyétészlelés éjszaka történt, és nagyjából azonos területen, a Bakáts tér környékén. A menyét jelenléte a világban bizonyára mosoly, grimasz: „hűha! majdnem elnevettem magam, pedig intellektuális álláspontom fanyar mosolyt követel". Az is lehet, hogy Isten nem értelmiségi, hanem földmunkás vagy útkaparó. Vannak erre utaló jelek, még ha ezt nem is szeretjük. A görögök vajon valóban azt gondolták, hogy az isten olykor mondjuk hattyú avagy bika? Bruhaha.

Mint a fentiek jól illusztrálják, hajlamom van a csapongásra. Erővel mégis képes vagyok rögzíteni gondolataimat egy-egy tárgyhoz. A vers a csapongás és vitalitás hirtelen és önkéntelen megakadása, melynek ereje nagyobb még csapongó ösztönöménél is. Ebben a megakadásban el lehet dolgozni egy-két órát naponta, jó napokon. De ki is lehet váltani, mert ha egyszer elkezdek írni, akkor az írás szinte hipnotikus erővel szippantja be energiáimat, fókuszál, összezavar és inspirál. Ilyenkor a fő mozgatóerő nem valamiféle „kifejezési vágy” a „mondanivaló és üzenet feszítése”, hanem a félelem attól, a megilletődés azon, ami keletkezik. Hogy honnan jön. Hogy mit jelent. Hogy ami benne van, amit jelez, az vajon hogyan hozható legtökéletesebb formájára. „Ami van, az hogy a legjobb!?” Az a megrendülés hajt, amit nagy művek láttán érzek. Olyat akarok én is. Sokszor könnyebb el sem kezdeni. Annyi kudarc éri az embert egyébként is. És ha elkezdem, alig-alig tudom abbahagyni.

A filozófia a gondolat tematikus, tárgyhoz kötött működésének és a versnek a határmezsgyéjén is művelhető, magam részéről oda próbálok eljutni, és onnan visszatérve, ott megerősödve mindent ugyanott folytatni, ahol abbahagytam, és úgy folytatni, ahogyan az egyébként a maga módján menni szokott.

A művészet képes arra, hogy az élet egészen különféle területeit egy esetlegesnek tűnő szabályszerűség mentén váratlanul egyszerre szólítsa meg, és felszabadítsa együttes energiájukat. Egyúttal feltárja belső szabályszerűségeik, ideológiáik kényszeredett és gyökeresen érvénytelen mivoltát. A művészet félelmetes, de nem általában véve – a művészet legalább egyszer, legalább megszületésekor hirtelen és közvetlen riadalmat vált ki, melyet merengés vagy nevetgélés old fel, vagy düh követ.

De mégsem minden művészet, ami megriaszt, nem? Azért van határa az üres akarnokoskodásnak, ami mindig ott sodródik az igazi művészet farvizén, ugye?

Hát persze! Mondjuk úgy, hogy nem nevezzük művészetnek, ami jön a semmiből és a semmibe tart. Nem mondjuk rá: művész, aki a fentiek szerint. Azt mondjuk rá: majom. Azt nevezzük művészetnek, amivel kezdeni lehet valamit. Az esztétika feladata pedig annak kikutatása, hogy ha már, akkor vajon nagyjából mit is lehet evvel-avval kezdeni. Vajon milyen lehetőségek vannak épp ebben a regényben, épp ebben a képben? És miért éppen ezekben keressük?

Szelektív

Friends, Jubilee Line at Southwark 

Az utat kilométerekre belátni,
mozaikot, mit egy-egy dombtető
mutat az egyenetlen felszínen
bolyongó útból, s Beinn Mhor sziklatömbje
délig beveti árnyékkal a teljes
nyugati oldalt s e szikár csapást.

De ha előkerül a nap, törékeny,
üvegszerű fényben bokányi fű
s sziklaüregben összegyűlt víz fénylik,
a fehérhomokos tengerpart mintha
fényt gőzölne, mert csigák és kagylók
meszes odúit hordja, őrli ott a víz.

A sírkőszínű gyöngyházmorzsalékban
gyaloglunk vissza: egy kastély nevű
nagy ház beljebb áll, romos kőtoronnyal,
körülötte néhány működőképes
traktor horpad teljesen szétrozsdállt
vázak között.

„Szervusz, Kedvesem!
Szervusz, Barátom!” – és kezeinket
két lapos tenyér körülöleli,
a helybeli beinvitál magához – „Magyarország?
Katona voltam, ott nem jártam.” – s végül:
„Nagyon jó emberek élnek itt! Nagyon jók.”

Címkék: vers

A szél harapdálja a sziklahátat,
mint helybeli a scone nevű édes pogácsát.
Fekete algák a köveken mindenütt,
apálykor feketén ragyogtatja Lochmaddy partjait
a napsütés. A kikötő körül új házak.
Meglepőek, mint csontvázak a sivatagban.
Északra kőház áll, talán egykori uradalom,
mellette ipari halászháló, odavetve.
A rothadó hal döbbenetesen bűzlik.
Tévedésből e ház körül kerengünk,
többször el kell mennünk a háló mellett,
oda-vissza.


Később új házak deszka-lapjai villannak:
elszórt, fehér kottajegyei a pusztulás dallamának,
hogy fütyülve járhassa be köztük
a szél a neki fenntartott űrt.
Neolit állókövek, dolmenek süppedten és kidőlve,
de ott vannak minden irányban.
Egy neolit síremlék áll a Lochboisdale felé induló út felett.
A nap este tízig világít, de annyi hője nincs,
hogy ruhánkat sós szél ne járja át.
Különösek lehetünk:
egyetlen gyalogosok ezen a nyáron,
akik átfázva érnek haza és teával a kezükben
nem mernek a tévé elé ülni.
Azt hiszik, onnantól mindez illúzió,
és ők sincsenek itt tovább.
És jöjjetek, tabuizált nevek,
széthullott Hebridák, ti jöjjetek.
És jöjjenek helynevek elvegyülten:
Loch nam Madadh, Oban, Uig. Pusztataksony.
Ti egzotikus és groteszk nevek!

Kottajegyei a pusztulásnak.
Némán sorvadó szerelmeim.

Címkék: vers

Lelkem üres fogorvosi váró.
Valaki bement a rendelésre.
Apu és anyu dolgoznak bent,
apu fúrója, anyu szikéje.

Jelenleg üres a fogorvosi váró.
A rendelőben a fúró szűköl.
Mivel költőnek születni kell,
most nem beszélnék az életünkről.

Hosszú, délig napos, klórszagú váró.
A kezelést az építtető állja.
Az óvodás csoport, ha idehallgat,
magát fürgén összekakálja.

Itt sose féltem. Ez a lélek-váró
oly elő-rendezetten idétlen.
Fúró és szike rég itt dolgoztak,
s nem volt a váró még félig se készen.

Vajon a kórházak mind effélék?
Ily ócska egyen-tervet ki talált ki?
Itt leszek, hogy rajtad is dolgozzon majd
bent a két fúrós-szikés Akárki.

Címkék: vers