növekvő élettartam

A 323. oldalon találtam meg az ars poeticai kulcsmondatot. –Eldönthetetlen, mi több benne, a ressentiment vagy a bölcsesség. Lehet mindkettő több.

„A későbbiekben, amikor látta [magáról beszél], hogy nálánál sikeresebb kollégái miként építenek föl versben és prózában intertextuális erődöket, és örvendeztetik meg az olvasót éleselméjűséggel, megfigyelőképességgel, a nyelv és a stílus múlandó életének kifürkészésével, image-uk kialakításával a külső megjelenéstől, fekete szemüvegtől és öltözéktől kezdve irodalmi karrierjük stratégiai feladataiig, megértette, hogy kollégáinak sohasem adatott meg az a reményről szóló veszélyes tudás, amely alázatot eredményez és ráébreszti az embert arra, hogy minden divatos stílusnak megvannak a maga korlátai.”
(Viktor Jerofejev: A jó Sztálin)

[A]
Ekkor settenkedő mocorgásra neszelt fel. Óvatosan, nehogy felbillenjen a tintatartó, kissé eltolta magától a kéziratot, és hátrafordul. Az irodalmi halhatatlanság lopakodott felé hatalmas lepkehálóját szorongatva, és amikor észrevette, hogy lelepleződött, keserű sírásra fakadt. Jerofejev szelíden megszólította.
– Hát te meg miért sírsz?
– Érted küldtek, hüpp, és most nem tudom, mit mondjak a gazdának…
– Mondd, hogy itt várom. – Ezzel visszafordult, és finom ujjainak konok pontosságával igazítva maga elé a kézirat lapjait, folytatta munkáját. Eltelt az ő szíve a türelmes írók veszélyes reményével.

[B]
Jerofejev irodalmi kliséktől űzve, hanyatt-homlok rohant hazafelé a Nyevszkij Proszpekten. Többen megütödve kapták fel a fejüket, és gúnyos megjegyzésekkel kísérték a szokatlan kommóciót.
– Na, vajon ki ez a fontos ember? – kérdezgették.
De senki sem tudta. Később pedig egyre többfelé beszélték, hogy egy fontos ember jár a városban, hogy jó lesz vigyázni, és hogy még senki sem tudja, mik valódi céljai, és vajon ki küldte.