növekvő élettartam

Gratulálok az indexnek, egészen kreatívan sikerült lemásolnia a két hónapja beújított Guardian Unlimited oldalát. Hurrá.

Tegyük fel, hogy boltban vagytok, ketten. Ilyenkor az a gyakori kérdés, hogy "kell még valami?", vajon mire vonatkozik? Mert mondjuk ha szerinted kell valami, akkor ugye tudsz róla és megveszed. Vagy nem veszed meg, de akkor is tudsz róla. Ha viszont ezt kérdezed, vajon mit szeretnél tudni? Hogy kell-e még valami? Feltételezed, hogy a másik tudja, hogy kell még valami, de nem szól? Miért viselkedsz úgy, mint egy eladó, aki úgy kínálja az áruját, hogy még nem tudja, pontosan mi az, amit majd el tud adni?

Ebben alighanem egy kis hárítás van, a vásárló szerep hárítása. Hogy ki miért hárít, az eseti, változó stb. A lényeg, hogy hárítsuk a szituációt, hogy kívül kerüljünk a bolton. Végülis ez jogos – van bennem egy kis rossz érzés a boltban mindig, kivéve, ha dohányt veszek. Nem tudom, miért, ott csak ritkán tör ugyanez rám. Nyilván azért, mert oda pontosan tudom, miért megyek – ráadásul mindig egyedül. Igazából nem is én szoktam ezt kérdezni, csak így PC-bben hangzott.

http://etext.library.adelaide.edu.au/

http://www.marxists.org/reference/subject/philosophy/works/ge/gadamer.htm

Hétfőn elkezdtem írni egy verset, az volt a címe, hogy Gyermekkori gyengeségek. Úgy indult, hogy valaki megy haza az utcán, lát ezt-azt, végül hazaér, és valami végig elkíséri, egy bizonyos gyerekkori gyengeség, hogy szeretne apát, ítéletet, valami ilyesmi. Olyan képek voltak benne, mint pl. hogy a város olyan érzést kelt benne, mintha gyermekkori házuk nyári padlására menne vissza stb., viszonylag meg volt írva. Ezt aztán lassan átírtam, rájöttem, hogy jobb lenne, ha eleve otthon lenne, ebből lett egy másik vers: A gyermekkor maradványai. Ezt is átírtam, végül semmi sem maradt az eredeti versből, és az lett a címe, hogy Az ébrenlét mélysége. Nos, elolvasta leghűségesebb olvasóm és kritikusom, és mondott egy-két tanácsot, amiket részben megfontoltam. Az eredmény A végtelen geometriája lett, amit már egy másik hűséges olvasómnak és kritikusomnak is elküldtem, aki kiváló érzékkel nem is válaszolt semmit. Amikor ma újraolvastam, akkor rájöttem, hogy elég komoly gondok vannak a verssel, ezért adtam neki egy új fájlnevet, és azonos cím alatt még egyszer teljesen átírtam. Öt nap munka, és még mindig csak erős közepes a vers. Tulajdonképpen nem is éri meg. Ráadásul ma összehasonlíotttam a végeredményt az eredetivel, és igazából lehet, hogy az volt a legjobb változat. Bár, miután már egy árva szó sem maradt belőle a végső változatban, lehet, hogy azt is publikálom majd valahol.

r.a kolléga lebaszott egy dolgozatom miatt, mert állítólag "MINDEN KÉPESSÉGED MEGVAN, HOGY NE ILYEN SZART ÍRJÁL" (plusz azért, mert esszét írtam, és nem tanulmányt, de ez szerintem nem pontosan így volt). Ilyen őszinte barátot kívánok mindenkinek. Egyébként blogján hosszú bejegyzést írt arról, hogy milyen a rendes barát, mármint hogy pont ilyen, hogy megmondja, őszintén, nyersen. Innen most már tudom, hogy a barátom. Mert még egyébként azt gondolnám, hogy nem. Ráadásul csak arról volt szó, hogy egy-két megfogalmazás pontatlan, illetve "összecsaptam" a végét. Hát legyen, akkor tegyük idézőjelbe, hogy "csak", és javítsuk ki a dolgozatot. Majd belinkelem a végsőt.

Megvan a vers végső változata, sose gondoltam volna, hogy ilyen lesz. Ide nem teszem ki, mert nem a megfelelő megjelenési forma ez a verseknek. Például www.lanczkor.hu – hiába néz ki jól, azért nem az igazi. Még szerencse, hogy megpályáztattam az NKA-nál, úgyhogy ősszel kiadjuk. Ahogy Czifrik Balázs kötetét is. Kiváló, derék emberek ezek. Az írás alatt lévő Harcos-kritikával kapcsolatban az egyetlen komoly dilemmám, hogy vajon félreértik-e, ha beleírom, hogy tulajdonképpen nem olvasható a könyv? Hogy ez ráadásul milyen jól van így? Hogy mennyi olvashatónak írt, és felejtésre jutott könyvet örököltem/vettem már életemben, és milyen feleslegesen? Ezt megírjam-e?

Amikor először hallottam arról, hogy François Villon harmincévesen végrendelkezett, már ha csak versben is, a dologról megvolt a magam koravén elképzelése. Miszerint az élet minimum hatvanöt évig tart, de inkább nyolcvanötig, aki pedig harmincévesen ír Testamentumot, az nyavalyog vagy nagyzol, talán megalomán. Bár, és helyezzük el margónkon kis kérdőjeleinket, Dante, Villon, Jézus és József Attila is, többek között, harminc körül valamiképpen öregnek, beérkezettnek, bevégzettnek érezte magát. Lehet, hogy a Jézus-példa nem pontos. De szerintem igen. Ez azonban akkoriban nem zavart, annak ellenére sem, hogy több ilyen harmincévesen öreg emberről kellett tanulnunk. Az említett négy férfi közös jellemzője még, hogy tudomásom szerint nem volt gyerekük (vagy Danténak volt? Villonnak?). Számít ez? Szimptóma lenne vagy ok? Mindegy.

Mint említettem, korábban volt egy elképzelésem az emberi élet normális menetéről. Ebben az elképzelésben (inkább "képzet"-et, "képzetes élet"-et kellene írni, ahogy pl. Benedict Anderson "elképzelt közösségei"-t is "képzetes közösségek"-nek fordítanám, ha tehetném), szóval képzetes életemben, életképzetemben lehetetlen volt harmincévesen öregnek lenni, de nem azért, mert lehetetlen volt, hanem mert nem illett. Szereptévesztésnek, kategóriahibának minősült. Ezt az életképzetemet felejtsük is el, ahogy én is tettem nemrég. Harmincévesen lehet öregnek lenni, lehet "nagy sötétlő erdőbe" jutni, mindent lehet. Mégcsak azt sem érzem, hogy ennek előfeltételei lennének a kicsapongások. A harminc, éljél akár kilencvenhat évig, a félút. Ja, és régen az bosszantott leginkább, ha valaki negyvenévesen felvetette, hogy ez a példa követendő lenne, hogy önszerveződjek, tudatosodjak, hogy Jézus is csak harminc volt. Ilyenkor úgy éreztem, hogy okosabb vagyok. Most meg például úgy látom, hogy A) igazuk volt; B)az öregedéssel – ahogy ezt egy nagyon híres ember mondta – elsősorban az a baj, hogy egyre nehezebb olyan híres embert találni, aki ebben az életkorban még nem tett semmi nagyot.

Feleségem este megkért, hogy olvassak fel valamit. Innen indul mindez, mert Villont olvastam fel. A nagy testamentum majdnem olyan gazdag, mint Dante, legalábbis a számomra fontos vonatkozásokban. Bevallom, a nyelvelmélete egyiknek sem érdekel, költőileg legalábbis, úgyhogy Dante ebbéli előnye nem számít.

Maradtam én, mentek az évek,
tudásom szegényes nagyon,
bús és sötét vagyok, nem érett,
nincs tisztségem, se vagyonom.
A legkisebb is, mondhatom,
megaláz engem nagy merészen,
de tudna illemet, bizony,
ha lenne némi fizetésem.

ÉS, 51/25. Négy vers, linkek:

A Zodiákusok éjszakája

Emlékünk a hérakleitoszi folyóban

Végtelen nap Teampull Mhor felett

Az őrültség Obanben

Ezek egy tavasszal írt sorozatból valók. Közülük két másik megjelenik a júliusi Holmiban. Továbbá: Berkovits Balázs barátommal írtunk egy cikket az egyetemátalakításról, válaszul Bokros Lajos et al. írására, ÉS, 51/17. (Rég volt, lehet, hogy már nem fér bele az ÉS-be a válaszcikk? Hát de közérdek!)

Írtam egy Kemény-kritikát a májusi Kalligramba, ehhez nincs link, mert egy éve nem tettek fel új számot a Kalligram-honlapra, vajon miért is.

Két film, amitől megóvnám a mozibajárókat: Piaf, A karib-tenger kal. 3. Ráadásul fiunk másfél hónappal születése előtt már hall annyira, hogy majd kiugrott anyja bőréből az egyébként még nekem is igencsak túl hangos hangeffektek alatt.