növekvő élettartam

Ma reggel szembesültem vele, hogy alvási szokásaim átalakulása kóros méreteket öltött.
De ez mind semmi, mert például a pornográf álmok terén olyan komoly lemaradásra lettem figyelmes, ami komolyan rám ijesztett, már-már úgy érzem, hogy az egészségemet fenyegető egzisztenciális méreteket öltött. Na most: vagy roppant nagy elfojtásban élek, vagy nincs is mit elfojtanom! És akkor melyik jobb? Mert hajnalban, álmatlanul forgolódva és azon meditálva, hogy akkor most felkelek, mint Kant (itt pedig Kocziszky Éva ír a könyvről, nem túl jól), és dolgozom valami hasznosat, vagy várok két órát arra, hogy hátha elalszom, de úgy sem fogok, szóval eszembe jutott, hogy utolsó annotált pornográf álmom nagyjából hat évvel ezelőttről datálódik, és az is annyira nevetséges, hogy az már nyomasztó. Mindenkit megkímélek előadásától, legfőképp magamat.

Az álom végén fel is ébredtem rögvest, és olyannyira megviselt a tartalma – nem is az, hogy hogy, de a kivel –, hogy azóta sem felejtettem el. Legalább is most például eszembe jutott. Utána kéne néznem Freud önanalíziseinek, hogy ő mit álmodott. Freud ugyanis, evvel annak is szembe kell néznie, aki egyébként megveti, elutasítja stb. a pszichoanalízist úgy egészében, szóval ő mindannyiunk szellemi apja. Ő tette tudományossá, azaz a XIX. század után is vállalhatóvá a vallásos gondolkodást. (Ez utóbbi gondolat hadd álljon itt vészjósló és őszinte magányában, mint fárosz a gondolatok tengerének korallzátonyai között.) Egyébként megmondom én, milyen lenne mondjuk ha komédiát is tudnék álmodni. Mert az meg olyan lenne, hogy a miniszterelnök nem sajtótájékoztatót tartana országos ügyben, mint mondjuk a madárinfluenza, hanem posztolna róla egyet a blogján.

Volt régebben az, hogy ha hagytak, akkor addig, amíg el nem ájultam. Aludtam éjszaka, ájult voltam nappal, ami az alvás álom nélküli formája. Evvel párhuzamosan bármikor bármeddig fent tudtam maradni. Most ez miért nincs? Ha nem alszom éjfél körül, akkor két napig nem tudok dolgozni, no chance. Ha viszont alszom, akkor legkésőbb hatkor valami bekattan, beindul, robotolni kezd a mellkasomban meg az agyamban. Régebben is volt ez, ám ritkán. Ilyenkor írtam a legjobb verseimet, meg azokon a délelőttökön, amikor ugyan be kellett volna menjek az egyetemre, de valami felsőbb akarat (bruhaha!) arra kényszerített, hogy otthon maradjak és minden erőmet egy olyan totálisan értelmetlen dolog kidolgozására fordítsam, mint amilyen a vers.

Ezt is az alvás rovására írom, egyébként. Mert vers előtt jót kell aludni. Van például A csontmajom című versem, az úgy született, hogy már tudtam, mit akarok, amikor ledőltem egy kis délutáni szunyókálásra, ami nem is annyira a pihentető alvás, mint inkább a ráhangoló koncentráció formáját öltötte. Ilyen ráhangoló-koncentráló alvást többször tartottam már nagy feladatok szorításában, és szinte mindig bejött. Nekem az alvás misztérium és nagy segítség, sajnos azonban nem áll mindig rendelkezésre ebbe a formájában.

Eszembe jutott! Hogy az hogy van, hogy amikor valamit nagyon kell, akkor lefekszem, miközben a fejemben olyan zajokat hallok, mintha egy méhkas lenne benne, zúgást, zümmögést, sistergést. Aztán arra ébredek, hogy there’s music in the air, ahogy a Twin Peaksben mondják, egy dallam vagy egy mondat van a fejemben, és a világ hirtelen rendben van. A méhkas átalakul koncertteremmé. Na ez az igazi titok!

Ez, ha lenne ilyen, akkor transzcendentális tapasztalat lenne.