növekvő élettartam

Két dolog (csak amíg kifejtem bővebben is Hegel-kritikámat):

1. Tegnap gyanútlanul egy sajátos mutatványt kértem öt éves unokaöcsémtől. A gyanútlanságot értsük úgy, hogy magammal szemben voltam gyanútlan. Másokkal szemben szinte mindig gyanútlan vagyok. Szóval Srác éppen egy kenguruval játszott, avval a fajtával, melyet a hasunkra veszünk mint egy fordított hátizsákot, és benne egy babát, esetleg bébit helyezünk el. Srác egy babával gyakorolt, nyilván annak hatására, hogy múlt héten húga született. Azt kértem ekkor tőle, hogy megtenné-e a kedvemért, no meg a játék kedvéért, hogy magát teszi a kenguruba és úgy viszi magát körbe a szobában. Srác hosszú percekig próbálkozott, majd engem kért meg, hogy mondjam már el, hogy is kell azt csinálni.

2. Magamba néztem, és most azt gondolom, hogy kezdem érteni azokat a kritikákat, melyek a láttatás, nézés igényével és feladatával fellépő filozófiákat támadják. Mert vajon mi köze a nyelvnek a látáshoz? Vajon megvan-e a nyelvben az, amit a látás tapasztalata nyújthat – egyáltalán fel van-e szerelve a nyelv ahhoz, hogy akár csak annyit is megmutasson, merre is kellene néznünk? Bizonyos tekintetben úgy tűnik, hogy Tálész állítása: „Minden víz” sokkal jogosultabb, mint Descartes kérése: „Nézd ezt a viaszdarabot!”

Mire is gondolok. Egyszerűen arra, hogy minden filozófia lévén nyelvi produkció valójában (és nyelvileg) már előre megalkotja azt a látványt, melyet neked látnod kell. Majd megkérdezi: „Nos, mit látsz? Mondd el, most te beszélsz, mondd el, hogy mi van előtted!” Noha valójában senki nem lát semmit, csak hall. És mivel korábban sem látott semmit, csak hallott, ezért azt gondolja, hogy amit lát, azt valóban ő látja. Pedig továbbra sem lát semmit. Ugye látod ezt a virágzó almafát? Ugye hallod a hosszan lecsengő egyetlen csengetést?

Az amerikai filmek hegelianizmusáról akartam volna írni, de rájöttem, hogy itt többről van szó. Megnéztem még egyszer (átpörgetve, DVD-n) Az utolsó szamuráj című filmet. Te ne nézd meg, mert rossz. De valamire rájöttem: hogy vajon mit is értünk a hegelianizmus veszélye alatt, hogy miért kell lerombolni, de legalábbis támadni, ahol érjük.

 

A film története szerint XY kapitány, az amerikai hadsereg kiégett tisztje a Meidzsi reform alatt azt a feladatot kapja, hogy az izmosodó japán iparmágnások lobbijának szolgálatában képezzen ki egy néhány ezredből álló sorozott hadsereget, amely azután elbánik a szamurájok utolsó eresztésével. A szamurájok a becsület lovagjai, de maradiak. Az ipar pragmatikus és ellenszenves, de az elkerülhetetlen jövőt jelenti. Az utolsó szamuráj pedig természetesen XY amerikai kapitány lesz.

 

A kiégett kapitány otthon meghasonlik az indiánokkal vívott tisztességtelen, könyörtelen és igazságtalan háborúval, alkoholista lesz. Japánban az első ütközet során a szamurájok fogságába esik, akik nemes férfiúvá nevelik a benne lakó jobb embert, akit a pragmatikus ipari mechanizmus mindaddig elnyomott. Fontos a helyszín, hiszen Japánban a szamurájok pártjára állva immár nem kell amerikaiakkal megküzdenie egy tisztességesebb világért, csak japánokkal, akik Amerika legrosszabb arcát mutatják természetesen groteszk tükörként. XY tisztességessé és becsületessé érik a szamuráj nevelés hatására, de a már bukásra ítélt kultúrát megmenteni nem lehet. Minden szamuráj elesik a végső ütközetben – és XY-ra marad a feladat, hogy a japán császárt egy heroikus gesztus keretében emlékeztesse, honnan is származnak a legnemesebb japán hagyományok.

 

XY amerikai tiszt egyesíti magában a fejlődés pragmatizmusának amerikai hagyományát és a becsület kultúrájának japán örökségét. Ő az amerikai. Ha másképp nézzük, akkor ebben a történetben mindenki pusztán az amerikai öntudat mélyebb önmegértésének, önelsajátításának eszköze, amiként ez egyébként a zsidó-keresztény hagyományt oly mélyen elsajátító Hegelnél is történik az abszolút szellemmel. Ebben megragadni vélem a neokonzervatív Amerika hegeliánus politikai gyakorlatának értelmét. A hegelianizmus eme gyakorlati formája világít rá arra, hogy mit is kell értenünk Hegel kritikája alatt, amikor abban az önigazolás szubtilis formáját kívánják leleplezni kiváló filozófusok. De Hegel ma is él, sőt elevenebb, mint valaha.