növekvő élettartam

Holnap egy barátom – költőbarátom, mondhatni – miniszteri díjban részesül. És én meg laudálom. Nos, laudációt írni, hogy most megosszam mindenkivel ezirányú tapasztalataimat, nem egyszerű dolog. Rövidnek kell lennie, ez biztos. Emelkedettnek is. Jelezni kell annak nagyszerűségét, hogy ilyen díjak vannak. Ezért tehát a minisztert is meg kell említeni, bár elegánsan egyúttal zárójelbe is téve, hiszen mégiscsak a költő a lényeg. Meg a költészet.

Emelkedettségben szerintem bárkivel felveszem a versenyt, hogy az már sok is. Lényegretörésben már kicsit gyengébben állok, tehát az időből ki fogok csúszni. De Puskásnak is csak a ballába volt zseniális. Feleségem egy veretesnek szánt fordulaton épp most hahotázik. Az tehát annakokán még igazításra vár.

A laudációért állítólag tiszteletdíj is jár, ezt pedig örömmel várom – összeg egyelőre ismeretlen.

Szombaton mutatják be a Gérecz Attila-díjasok antológiáját 16.00-kor az IBISZ dísztermében, Wesselényi utca 73. Azért mondom, mert benne vagyok. Voltam már egyszer azon a helyen egyébként. Igencsak emlékeztet engem a vajtai SZOT-üdülőre, ahol negyedikes koromban voltam néhány hetet, és ahol az emeletes ágy felettem lévő részén egy üllői rosszgyerek aludt, akinek kedves szórakozása volt a köpködés. Ő ezt barátságként értelmezte. Én inkább elmebetegségnek. De ez mellékes. Ott találta ki egy földrajztanár, hogy földrajzból felkészítésre kell járnom – ez már akkor is kacagtató volt. Nem tudtam kívülről a megyék neveit, ez volt a nagy tudatlanságom, minekutána kitalálta, hogy valszeg matekból is gyenge vagyok. Ha jól belegondolok, ilyen elmebeteg tanárokkal nagyon ritkán hozott össze a sors. Sőt. Az általános iskolában volt egy-két vetélytársa, és ennyi. Hálát kellene adnom. Megdöbbentő, de még ma is nehezemre esik tudomásul venni, hogy attól, hogy valaki tanár, még lehet alkalmatlan.

Vajtán volt az is, hogy a műanyag lambériához nyomva a pulóverünket végigszaladtunk a 30 méteres folyosón, azután valakinek a füle felé nyúlva ujjunk és a fül között hatalmas elektromos kisülésekkel fegyelmeztük a káoszt. Bevallom, én is kaptam belőle. És sokat adtam. Élen jártam. Azután még ott láttam először számítógéptermet, kétnaponta lehetett tévéfoci-szintű programokon lövöldözni.

A rosszgyerek, aki fölöttem aludt, Üllőn a Gyár utcában lakott, még levelet is írt később. Az anyja állítólag tanár volt (anyám infója).

Most be kellene fejeznem a laudációt. Több vele a munka, mint gondoltam.

Isten akarat. Is. Ezt focizás közben.

Fent vagyok a pályán, de nem megy a játék. (Ha Kukorelly Endre lennék, akkor a „megy” után pont állna, és „a játék” külön mondat lenne, így: „Fent vagyok a pályán, de nem megy. A játék.”)

A többiek türelmetlenek, nem ezt szokták meg.

De ez semmi, mert én vagyok csak igazán türelmetlen, én sem ezt szoktam meg, nem így szoktam reagálni a dolgokra, hanem gyorsabban, élesebben. Egyre idegesebb leszek, ez ismét csak energiákat köt le. Rosszkedvem határtalan, csalódott vagyok. És miért? Azért, mert jobb akarok lenni, mint amilyen most lehetek – ki akarom tölteni az akaratom és a realitás közti űrt, de testem ellenáll, nem tud tovább kiterjedni. Kell egy akarat (tehát valami belső), mely gátat vet türelmetlenségemnek avval, hogy megmondja, hol a helyem a pályán és megvéd az elégedetlenséggel szemben. Hogy akkor most te nem vagy Zidane, hanem ez vagy, de nem baj.

Még ha meg is értem, hogy hol vannak teljesítőképességem határai, ebből semmi nem következik az akaratra nézve. (Itt akarat és vágy között annyi különbséget látok, egyébként, hogy az akarat vágy és cselekvés együtt.)

Azt hiszem, ez a gondolatmenet az önalávető típushoz tartozik. Szubjektum vs. szubverzió. Akinek kell valaki, hogy elhelyezze – kell egy akarat. Szóval mikor idáig jutottam, akkor arra gondoltam, hogy Nietzsche Wagnerrel szembeni önfeladása után milyen érdekes, hogy nem ismét a vallásos élet, hanem a „nietzschei élet” felé fordult.

Milyen szórakoztató pszichologizálni. Xiu Xiu: Sad Pony Guerrilla Girl. Angyali. „El akarom mondani az egész világot.”

Tényleg nem ment a foci, mert ilyesmiken gondolkoztam közben.

Aztán volt egy pillanat, leadtam jobbra a félpályánál, Maró elfutott, zárkóztam, alapvonalról visszaadta a bal kapufához, ahol futtából és cimbalomból fellvartam a hosszú felsőbe. Gabi, a kapus zavarta fordult hátra, nem találta a labdát.

***

Erre egyetlen mentségem, hogy már másfél éve, gyakorlatilag indulása óta nyomon követem. Azóta volt már a New York Timesban is, megérett tehát a posztolásra.

Kísérleti bejegyzés.

Először posztolok egy kávézóból, laptoppal. Isteni. Eljöttem ebédelni az A.P.A. nevű helyre, ahol pénteken hatalmas kiállításmegnyitó lesz, Drozdik Orsolya és Bánki Ákos képeiből. Itt, a Horánszky utcában, egy volt dohánygyár átriumosított udvarán, a hatalmas gyárkémény tövében költöm el babgulyásból és az egyelőre ismeretlen másodikból álló ebédemet. Fenomenális.

Szombaton Gerevich András tartott évi rendes bulit. Folytattam ott egy megrázó beszélgetést az egyik legjobb kortárs költővel és feleségével. Láttam érdekes embereket, szerkesztőtársammal eszmét. cseréltünk. Hétfőn ugyanott volt JAK-közgyűlés. A jelenléti ív, mondjuk ki, nem volt hosszabb nyolc-tíz sornál. De akik ott voltak, legalább cselekvőképes emberek voltak. Azért ez nem kis dolog. Persze az a kérdés továbbra is fennáll, hogy akkor most ha nem lesz állami támogatás, vagyon hogyan és miért marad majd fönn a JAK. De inkább ironikus, mint katasztrofikus volt a hangulat.

Most nem írok semmiről sem tanulságot, mert itt a főétel.

A főnöknek joga és kötelessége, hogy a beosztottak e-mailjeit figyelje. Alakul. Feltétlenül törvényileg kéne fenyegetni a magánjellegű izzadást és lélegzést a munkahelyeken. Persze lehet, hogy a törvény létező gyakorlatot legalizál. De evvel az erővel a családi erőszak létező gyakorlatát is legalizálhatnánk. Ráadásul sokkal több embernek lenne jó, mint ez a törvény. Pusztán utilitarista alapon. A méltóság, ugyan már! Illúzió.

Azt írja r.a, hogy nincs módszer. Tegnap megtudtuk, hogy a hermeneutika szerint sincs, és hogy a genuin fenomenológia hermeneutika. Azt eddig is tudni véltem, hogy nincs módszer és hogy a hermeneutika ezt állítja, de az mindezideig nem tört át nálam, hogy a fenomenológia tényleg hermeneutika kell, hogy legyen. A hermeneutika túl elasztikus, megfoghatatlan – valójában nem igazán látom, hogy vajon valamilyen módszer nélkül beszélhetünk-e egyáltalán tárgyakról - magyarán a módszer nem feltétel, hanem eredmény. A hermeneutika, elsősorban Heidegger evvel a problémával úgy számol le, hogy a nyelvbe kódolt eredeti ontológiára hivatkozik. Szerintem meg ilyen nincs, és nem is lesz. Ha pedig nincs eredet, kicsit figyelni kellene a módszerre is, ha bármi igazat akarunk találni.

Más. Az előadás után helyet kerestünk előadó professzorunkkal a Darshanban, de nem volt elég. Ezért átmentünk a Zappába. Ez csarnokszerű kocsma embertelen akusztikával. Zajos, mintha az Endeavour hajtóművének kiégetési tesztjei folynának benne éppen. Ráadásul van hangulatzene is, melyet háttérzenének szántak – hogy ehelyett mi lett belőle, nem részletezem. Ilyen helyen nem lehet beszélgetni. Vajon miért nem a Centrálba mentünk? Vagy másik kocsmába? Lám-lám, kocsmát választani sincs módszer, de azért valamit leszűrhetünk abból, hogy a kávézó példaszerű megvalósulásához vajon melyik van közelebb. Ha túl elasztikusak vagyunk, hamar a Zappában kötünk ki.

A filozófia kapcsolódik a fényhez – sötétben, füstben és zajban legfeljebb Sartre-ig juthatunk (mint egy egzisztenciagyár), vagy igazából még addig se. Igazából sehova, már gondolatokat tekintve.