növekvő élettartam

Van annak ereje, amikor egy ötven-egynéhány éves, elsőkönyves nő olyan trágáran ír, hogy nehezemre esik olvasni. Kinek mit mond ez: délszláv háború? Gyilkolás volt – de olyan közel, hogy jó emberi szokás szerint mindenki szorította a szemét, ahogy csak tudta. Magam részéről írtam két verset annak idején, félig csukott szemmel. Az egyik nem rossz. De ez a Rudan, ez úgy ír róla, ahogyan alapjáraton véletlenül sem szeretném hallani. Indulatosan nyers, morálon túli pozíciójáról de Sade jutott eszembe. Ilyen szókimondást semmilyen morál nem igazol. Hullaszázezrek, megerőszakolt és rokkant tízezrek igazolják. De tudod, mit? Ez se kell. Elég a háború.

Sötét tudás birtokában mutatja ki Rudan, hogy a háborúnak van logikája – az a logikája, hogy az emberek többsége jól érzi magát benne addig, amíg nem az ő egyetlen életére megy ki az egész. Az emberek szeretnek felvonulni, szép zászlókat lobogtatni, fegyverekkel hadonászni, hangosan kiabálni és énekelni, miközben a cél, melyet senki sem akar látni, annyi, hogy „vén faszok fiatal pinákat akarnak megbaszni” teljes társadalmi támogatás és büntetlenség mellett. Így látja Tonka, az elbeszélő, aki korban és származásban nagyon is Rudanra hasonlít.

Csak sűrűje, semmi vizezés. És mindeközben irodalom: poliszémikus, elfogulatlan, nyitott és maradandó. Én kérek elnézést!

Más.
A litera.hu-nak elküldtem nyolc verset, ami egy bemutatás háttéranyagát szolgáltatja majd. Nem könnyű kiválasztani néhányat. De még nehezebb megírni. Nem tudok sokat írni, ahhoz túl fontos számomra az irodalom. (Ezt a patetikus önmisztifikációt részben Nietzschétől tanultam, de tulajdonképpen csak kijött, ami mindig is bennem volt.)