növekvő élettartam

A Centrál Kávéház szinte túl patinás falai közt vajon mi minden dőlt már el? Minap Konrád György és Kiss János beszélgetett mellettünk, miközben mi a Fenomenológiai Egyesület ügyeit beszéltük meg, hogy így taszítsunk egy jókorát a magyar filozófiai kultúra meglehetősen kátyús úton döcögő szekérkéjén. A dolgozó ifjúság pedig, aki hírekkel és cikkekkel látja el a média mindig zabálásra tátott, mindig éhes pofáját, szombaton és vasárnap is ott ült, és semmi másért, mint az ország jobbításáért törte magát.

Barátunk elköszönt, egy három hónapos ösztöndíj erejéig Baden-Würtenberg felé veszi az irányt. Előtte azonban még megvitattuk, mit is gondoljuk a Szabó-ügyről. A probléma sajnos több rétegű, mint ahogyan optimális lenne, és sajnos nem lehet puszta generációs ellentétre redukálni. Mindazonáltal vajon kell-e hordozniuk a gyerekek generációjának az apák terheit? Főként, mikor ezek az apák láthatóan egyáltalán a legkisebb erőfeszítést sem teszik, hogy könnyítsenek saját terheiken. Könnyebb utat választottak. Amikor kiderült Szabó Istvánról, az ország egyik erkölcsi megmondó emberéről, hogy jelentéseket irogatott, soraik összezártak, mintha mindez pusztán az ő belső ügyük lenne.

És oszlatok egy félreértést. Mert nem az itt a probléma, hogy akkor ki mit tett. A probléma az, hogy mióta a Sólyom László vezette Magyar Alkotmánybíróság 1993-ban felmentette a közszereplőket az alól, hogy bárki kikérhesse papírjaikat a levéltárakban-irattárakban, itt a tiszta-víz-öntés híján elkezdett az amúgy is erősen poshadó állomány sűrűsödni, melegedni, iszaposodni és mérgezni. Ehhez képest ma az a hülye, aki egyáltalán feszegeti az ügynökkérdést. És vajon miért nem mentünk most ki az utcára? – kérdezte barátom. Választ nem adott. Nem mentünk, visszük tovább a terheket mint serdületlen utódok. Ez az örökség, ez a gyerekszerű belenyugvás-kultúra. Ők is ilyenek. Majd később mi is mindent egymás között, kicsiben. Máris vannak jelek. Itt minden generáció azt szereti hinni, hogy vele véget ért a világ teremtése. Pedig „az Isten csak teremt és teremt”. (Kemény István) Azt azért sosem fogom megérteni, vajon hogyan írhat valaki privátim jelentéseket – merthogy nagyjából valami ilyesmire hivatkozott az Alkotmánybíróság. Egyébként megszületett a Himnusz amerikai változata: „I am very-very happy, come on, hurt me!” – by Antony. Nekünk Mohács kell! De nekik is kell!

A szombati szórakozást az új Castróban folytattuk. Zajosabb, trendibb, árnyalatnyit kevésbé kellemes, faragatlanul fiatalosabb és határozottan vegyesebb társaság, a hely immár végleges érvénnyel a volt gettó környékének huszonéves közönségére szabva. Mégis magyar. Kicsit kényszeredett, kicsit feszengő, kicsit merev. A magyar nem favorizálja a fesztelenséget. Igazából kicsit szívből gyűlöli (Hassliebe).

Vasárnap megkezdtük a kutatómunkát, melynek eredményeképpen meg fogjuk tudni, hogy a tudatlan magyar média hogyan konstruálja meg a bűnelkövetők személyiségét, és az hogyan hat vissza, negatívan, az elkövetőkre, akik ennek hatására nem lépnek a javulás útjára, hanem a nekik tulajdonított gonosz princípium foglyának érezve magukat lassan valódi bűnözőkké válnak. Persze lehet, hogy ez nem így van. Ki fog derülni. Egyszer mindenki lehet Poirot. Merthogy: nekünk az igazság kell. Az a tiszta.