Egó-szörcs! Egót mindenkinek! Ki vagyok Esztétika Versek és szövegek Tanulmányok E-mail varadinak

vasárnap, május 28, 2006

Boldogságra való képtelenség


 


 

„Akkor sem volt teljes a boldogságom, amikor láttam a múltam megdicsőülését. Küzdelmeim, belső vívódásaim és kudarcaim új, ragyogó értelmet nyertek. Már nem csak egyéni érvényességük volt. Mindenkire vonatkoztak, mintha valójában mindig is mindenki számára éltem volna az életemet, vagy másként szólva: mintha mindig is úgy éltem volna, hogy az mindenki javára legyen. Síri pillanat volt – a boldog halál legteljesebb megvalósulása, miközben még éltem.”

    
Arról akarok írni, amit boldogságra való képtelenségnek nevezek. Észrevettem az emberek arcán. Az nevet, aki utoljára nevet – de mivel soha sincs vége, ezért ne nevessen senki. Mi az oka? Hogy nem ott keressük, ahol van. Ott keressük, ahol nem lehet. A boldogság ügyében nem tudom felbecsülni, hogy mennyi előrelépés történt évezredek óta. Mindenki úgy viselkedik, mintha eredendő joga lenne a boldogságra, és a világ ennek érdekében lenne. Pedig nem jut mindenkinek. Gyári hiba. Szeretném azt a felvilágosító bejelentést megtenni, miszerint nem kell erőlködni. Senki sem lesz kevesebb avval, ha éppen nem boldog. Elég, ha a ráeső részt elvégzi és miden körülmények között megfelelően viselkedik. Az erőfeszítésnél több nem kell, én nem is kívánatos. A boldogság nem jár, büntetlenül nem lehet frontálisan akarni sem. Ebből le kell vonni egy-két következtetést. (Arisztotelész akár helyes előfeltevések alapján gondolta így, akár nem, az állítás hibátlan.)


Sohasem voltam közömbös a szenvedés iránt, pláne nem a saját szenvedésem iránt. Rorty azt mondja: ha igazán meg akarjuk érteni helyzetünket, hogy mi is az emberi élet, akkor egyben azt is meg kell értenünk és el kell fogadnunk, hogy megmásíthatatlanul magányosak vagyunk. Nem is marad más ebben a helyzetben, mint a szolidaritás érzése, és egyetlen legitim közösségi célként pedig a kegyetlenség és fájdalom csökkentése a világban. Akárhogy is, ezzel csak egy olyan érzésre fogunk hivatkozni, amelynek alapja a szenvedés patetikus képessége, és aligha remélhetjük, hogy ilyen feltételek mellett eljöhet az az idő, amikor valaki mást majd jobban sajnálunk, mint saját magunkat. Szóval – pláne nem a saját szenvedésem iránt. Ha valamiért ez a világ élhető, akkor biztos, hogy nem azért, mert valakinek elszorul a szíve, amikor agyonüt egy szúnyogot, vagy könnyek szöknek a szemébe, amikor közli a diákkal, hogy teljesítménye elégtelen. Sőt, valójában ezeknél kevés kellemetlenebb dolgot mondhatnék. Persze lehet, hogy félreértem a szolidaritást, és az valami sokkal nemesebb meg általánosabb (nota bene: absztraktabb) érzés. Persze. Haha. Nem megy az érzésekre hivatkozással, abból sohasem lesz boldogság.


Úgyhogy most kétszeres kutyaszorítóban vagyunk. Egyrészt kötelező boldognak lenned – ha nem vagy boldog, az a te hibád, amit kezelni kell, orvosilag, pszichológiailag, valahogy. Tehát kötelező. Másrészt nemcsak kötelező, hanem alanyi jog is. Épp ezért ha nem vagy boldog, valójában másokban kell a hibát keresned – a szomszédban, abban, akivel éppen beszélsz, bárkiben.


A két csapda azért összeér, hiszen a boldogság kötelező, és ha nem vagy boldog, az nem miattad van, hanem vagy a tested fogott ki rajtad vagy a környezeted. A dolgok logikája az, hogy kötelező, de akár a testedtől, akár a szomszédtól függ, tárgyi cél és kész. Akarni kell és végigvinni az akaratot. Ha egyáltalán valamit, akkor a boldogságot kell akarni.


Ma a boldogság tűnik a legnagyobb értéknek – csakhogy az nem érték. Az többletként van, ha a megfelelő értékeket választjuk.


szombat, május 13, 2006

Hátralévő napjaim


Blogomnak új címet adtam, mivel a továbbiakban csak a jövővel, az élettel, a fokozódó helyzettel fogok foglalkozni ellentétben az eddigiekkel, lévén, hogy mostanában nem foglalkoztam egyáltalában semmivel sem.

Elmondanám, hogy egyik gyerekkori, nagyon közeli jó barátom elköltözött egy másik kontinensre. Egy-két évig most haza sem jön, egyébként pedig feleségestül mentek, hogy ott éljenek. Olyan ez, mint a haláleset, meg kell, hogy mondjam. Egy része nagyon is olyan.

Vannak barátságaim például, melyek rajta keresztül voltak, mondjuk így: rajta keresztül éltek. Ezek most nagyon különösen vannak – felszívódnak egy üresség idegenségének gravitációjában. Beszippantja őket a tátongó semmi. Élmények, amiket ugye együtt éltünk meg, hirtelen úgy már fel nem eleveníthetőek, lévén, hogy nincs, akivel bármikor, fél szavakkal is, az apró részleteket újra élővé lehetett tenni. Az sok erőt ad. És könyörgök, különböztessük meg ezt az akolmelegtől, amit bárki nyújthat, aki hasonlít ránk, vagy akire hasonlítani szeretnénk. Ezek az élmények nem az imágódat erősítik meg, hanem az életedet.

Persze tehetséges emberek lévén kedves barátaim bizonyára megtalálják számításukat a Tengerentúlon, úgyhogy ez mégsem olyan, mint a haláleset. Hanem ez jó dolog, hiszen immár ott is van barátom, és ha a gyerekeim majd éppen arra járnak, akkor lesz, akinek a gondjaira bízhatom őket. Lám csak, így is lehet nézni a dolgokat. De jó.

Meg úgy is, hogy megint olyan ember ment el (barátaim között meglesz a tucat), aki bár inkább maradt volna. Tudnék helyette tíz másikat mondani, aki tőlem menjen, ahová akar. Százat is tudnék.

De hátralévő napjaim azért biztos egyre boldogabbak lesznek.

This page is powered by Blogger. Isn't yours?

CounterData.com

american express
american express Counter