növekvő élettartam

A lehető legegyszerűbb, ám némi vitakészséget mindazonáltal igénylő módon. Meggyőztem az alkotót, hogy adja nekem. Ez félórás eszmecserét igényelt és az alkotó, Jean-Baptiste Naudy del Fat megalkuvó belenyugvását a változtathatatlanba, abba, hogy én már ilyen anyagias vagyok, csekély fantáziával. Nehéz szülés volt. Tegyük hozzá: magyar alkotótársa, a jeles Gróf Ferenc sem gördített elém (hiábavaló) akadályokat.

„SZABÁLYOK ÉS CÉLOK” – ez a kiállítási segédanyag fenyegető címe.

„A PONZI’S a művészeti intézmények látogatottságát növelő, kortárs művészeti szisztéma.

MIKÉNT NYERHETSZ? [innentől egyre izgalmasabb]

1. A részvételhez Ponzi’s utalványokat (VOUCHER) kell váltanod. A vásárolható utalványok száma korlátlan.


2. Az aktuális kiállítás [öt ország öt városában mutatják majd be] megtekintése után meg kell győznöd barátaidat, rokonaidat és személyes ismerőseidet, hogy ők is tekintsék meg a kiállítást és adják le személyesen az általad vásárolt [és nevedre kiállított] utalványokat a Ponzi’s standon. (Egy darab utalvány használható fel ismerősönként.)”

És ez így megy tovább, mígnem kiderül, hogy a legtöbb voucherön szereplő látogató (ezeket adják tehát le a már általa meggyőzött látogatók) a befolyt összeg egy ötödét kapja meg! Ez ötven játékos esetén már tízszeres pénz! Ez tehát (Tribuszerné) egy pilótajáték. Mondom magamnak: csak a játék kedvéért veszek egyet (egyébként ötven vouchertől 30%, száz fölött pedig már 50% kedvezmény jár).

Pénzért akartam venni néhány vouchert. Kiderült, hogy az artwork nem azért van ám, amiért látszólag van, vagyis hogy a pénzcsinálás öncélú és mindenre kiterjeszkedő gazdasági ágazatának működését demonstrálja önmagán, hanem pusztán az elgondolkodtatás végett. Ezt természetesen értékelem, de azért kissé csalódtam. Most tényleg nem a pénz miatt.

A helyzet az, hogy a magyar-francia alkotópáros nálam kissé klasszikusabban képzeli el a képzőművészetet. Ez mondjuk meglepő. Elképzelésük szerint az alkotás jelzi, hogy világunk semmi másra, mint pusztán a pénz mozgató erejére épül, és az alkotók meglehetősen hevesen hívják fel a figyelmet a mindenen eluralgó kiüresedésre, a pénz által mozgatott világ alaptalanságára. Szóval az artwork mindezt jelzi, de azért részt már nem vesz ebben. Inkább csak mutogat, vagyis leginkább csak úgy odabiccent. De, fejtegette nekem személyesen is Jean-Baptiste, nem ragad le itt az üzenet tartalma! Hiszen ez a művészeti világra magára is reflektál, magára a műalkotásra, a művészeti iparra, vagyis a műalkotásokban is leginkább pénzjegynyomdákat látó valóságra, mely – folytatta Jean-Baptiste – ma meghatározóan formálja a képzőművészetet. És ez, természetesen, rossz. Evvel magam is egyetértettem.

De vissza az artworkhöz, mely jelenleg birtokomban van. Amint felvetettem, hogy vennék akkor egy vouchert iziben, megdöbbent. Provokációt sejtett, de alaptalanul. Én tényleg olyan ostoba vagyok, hogy félreértve őszinte kritikai célkitűzéseit úgy képzeltem el az egészet, hogy akkor most tényleg beindul a Ponzi’s network, a direct marketing, hogy a végén még tényleg nyerhetek is talán, hogy aztán a pénz felett elmerengve láthassam be végül radikális gondolatainak mélységes igazságát. Végül persze lett voucheröm, aláírva, pecséttel, dátummal, nagyon faszán néz ki az egész – mint az alábbi fotón is látható. Egyes számú, egyetlen példány. Nem eladó – vagy csak nagyon drágán. Annyi hasznom azért máris van, hogy a projekt része egy tökéletesen kidolgozott marketinganyag, melyről egy-két fogást azért lelestem. Majd idővel itt is alkalmazni fogom.

Jean-Baptiste Gróf Ferenccel együtt tartja kiállítását február 1-26. között a Trafóban.