növekvő élettartam

Részvételem egy filozófiai vitán kis híján katasztrófába torkollott.

A filozófiai viták gyakran személyeskedő ágálások. De ezt most megfogalmazom intelligensen is, az intelligens olvasó számára – még ha ez nekem egyébként annyira nem is esik ínyemre. A filozófia viták gyakran öltik azt a látszatot, hogy a személyes mozzanatok legalább akkora szerepet játszanak az álláspontok megformálásának és védelmezésének történetében, mint az igazsághoz, vagy valamifajta racionális procedúrához való viszony. (Lehet, hogy mégis az utóbbi megfogalmazást preferálnám. Egyszerűen annyira szép!) De mindennek ellenére is: mégis csak ez a filozófia, és az álláspontok annak ellenére filozófiai álláspontok bírnak lenni, hogy védelmezésük, illetve az ellenfél álláspontjának támadása közben olyanokat mondunk, mint pl.: „ez hülyeség”.

Hovatovább már bánom, hogy kimaradtam a fő ütésváltásból. A fő ütésváltás központi kérdése (értelmezésem szerint) az volt, hogy hogyan határozhatjuk meg a filozófiai hatás kritériumát. A köznapi értelmezés ott bolyong valahol az átvett gondolat, meg a átvett kifejezések körüli homályban. Ennek persze megvan az az előnye, hogy többnyire nem kell odafigyelni minden apróságra, amely egy értelmezést meghatároz. Az apróságok csak az időt viszik. Elég, ha egy-két szót felfedezek, már tudom is, miről van szó. Mint az újságban. Csakhogy – vetette fel a vitázó felek egyike –, a filozófia éppen arról szól, hogy figyeljünk oda. Ez a lényege! Hogy ne a szavakon lovagoljunk. Hogy attól, hogy valaki egy-két szót átvesz, még nem feltétlenül a másik gondolatait használja.

Sőt! Lehet, hogy csak saját értelmezését, filozófiájának immanens határait [ezt most én tettem hozzá, de nem megalapozatlanul] terjeszti ki azon új területekre, melyeket számára a másik filozófus kifejezései jeleznek, de melyek ugyanakkor nemhogy letérítenék saját filozófiai pályájáról, hanem éppen, hogy saját gondolatai kifejtésének újabb területeit teszik lehetővé, ekként pedig maguk is csak megerősítik azokat a különbségeket, melyek a két gondolkodó között fennállnak. Éppen ezért tehát nem beszélhetünk ilyen esetben valódi hatásról, csupán és legfeljebb dialógusról. Ezen álláspont szépséghibája, hogy tökéletesen és menthetetlenül idealista, vagyis cáfolhatatlan. Az ugyanis az előfeltevése, hogy a filozófus az, aki egy gondolatot avagy filozófiai szemléletmódot ismereteinek teljességén érvényesít és végigvisz. Ilyen előfeltevések mellett ugyanis per def. ember fia nem tud hatni egy filozófusra. A filozófus burokban született, és benne is maradt. Egyébként ez gyanúsan egybevág azon közkeletű vélekedéssel, hogy a filozófus afféle bölcs, aki nem tud tévedni, és életében is megvalósítja azt, amiről beszél. Pedig a filozófus nem pap, hanem az ellentéte.

Itt sem szeretnék a vitában állást foglalni. Mindenesetre nem tudok elfogadni olyan álláspontot, melynek központi mozzanata egy mindenre kiterjeszkedő látásmód illetve ennek azonosítása a filozófiával. Bár, jegyezzük ezt jól meg: nagyon érdekes álláspont ez, a maga módján.