növekvő élettartam

A kilátás-talanság paradoxona: a kilátás valami külsőre kell essen, de a kilátástalanság belül támad. Kilátás mindig van, mindig lehetséges – mindig van külső, mindig van idegen, mindig van Más. A filozófia talán éppen annak biztosítása, hogy e kilátás-talansággal szembeállíthassunk egy bizonyos kilátást, látványt. Ezért mondja Lévinas, hogy az etika: optika. Valóban optika, amennyiben kapcsolatba hozhat a mással – nem úgy optika, hogy intrumentálisan adott lenne, hanem úgy, hogy lehetővé teszi, hogy kilátás-talan helyzetben megtaláljuk a kilátás lehetőségét. Ez mindig változik. A filozófia épp ezért idegen – vagy inkább az idegenség tapasztalatának lehetősége. Idegensége azonban megértést is tartalmaz, szemben az irodalom idegenségével, például, melyben a kilátás nemreális viszonyban van a bensővel. Nem transzcendens, hanem immanens viszonyban: az irodalom megkerüli a realitást, ezért mindig félredobható, mindig visszaeshet a kilátás-talanságba. A filozófia, kiváltképpen a fenomenológiai filozófia a maga „zárójelezéseivel”, a léttételezésektől való tartózkodásával valójában éppen, hogy szembenáll az irodalom irrealitásával: az irodalom immanenciájával szemben a fenomenológiai tárgy transzcendens.

De vajon a filozófia nem eshet éppilyen szakadékban? Sőt, vajon a filozófia nem épp e szakadékban támadt szükség, ínség eredménye-e? Bizonnyal igen. Patočka ezt mondja, és biztos helyesen mondja. A szakadék egyfajta istenhiány, kétségbe-esés, köztesség.

Lévinas azonban abban téved – hogy visszatérjek hozzá –, hogy az etika mellett nem ragadja meg annak kiemelkedő fontosságát, hogy ez az optika mindig egyben ontológia is. Az ontológiát nem megelőzi az etika. A kettő egy töről fakad, egy növény. Dehát ezt tudjuk.