növekvő élettartam

Olvasok egy könyvet, kb. ateista vallásfilozófia analitikus alapokon. A lényege, hogy néhány klasszikus érvre adott teista válasz elégtelenségét kimutatva isten hipotézisének feleslegessége mellett érvel (ilyen tekintetben visszafogott). Ennek kapcsán – most anélkül, hogy nagyon elmerülnék a részletekben – az világosodott meg előttem, hogy „a filozófusok istenében” mi is számomra a legnagyobb hiányosság. Az, hogy a tárgyalás mindig egyéni tapasztalatokon alapszik. Akkor is, ha analitikus, akkor is, ha kontinentális – nevezzük ezt az alapállást a „metodológiai individualizmus” álláspontjának. Nagyszerű dolog, hogy a józan ész fényében gondolhatok végig hallatlan éleselméjűséggel kidolgozott gondolatmeneteket. De minden ilyen gondolatmenet elején az az előföltevés van, hogy akkor én most nagyon magányos vagyok. De mi van, ha sosem vagyok magányos? Mert éppenséggel ha istenről gondolkodunk, a legnagyobb félreértés, ahonnan indíthatunk egyáltalán egy ebbe a témába vágó gondolatmenetet, az a magányosság előfeltevése. Most persze fölmerül a kérdés, hogy nekem vajon a személyes isten az nincs? Nos, az a Jézus és közöttem való viszonyban van – Jézus van közöttem és a magány között. És egyben ő a szabadság garanciája is. Mert nincs embertelen isten – Jézuson keresztül van Isten, éppen ezért viszont nincs szükség parancsokra és arctalan törvényekre. A kereszténység nem törvényvallás, hanem a törvényvallásokkal szemben a szabadság vallása.

Az antiteista gondolatmenetek kb. így épülnek fel: egyedül vagyok, épp ezért hatalmamban áll feltenni, hogy nincs isten – ekkor mi szükségem van rá? Ha viszont van valami, amiben biztos vagyok, akkor az éppen az, hogy ilyen magány, „legmagányosabb magány” nincsen. Nem állítom persze, hogy mindig mindenki tisztában van evvel – de a megértés lehetősége mindig fennáll, mert mindig igaz.

Ma kigondoltam, hogy számomra mi az Isten, és ennek kapcsán azt is beláttam, hogy teológiám (ha lehet így mondani) baloldali teológia. Protestáns, de balos. Nos, Isten „értelme” nekem az eddigiekre felelve az, hogy a másik képes nem kényszerként vagy követelésként megjelenni. (Más kérdésekre persze más válasz kívánkozna.) A másik mint megkönnyebbülés és felszabadultság. A felszabadultság a másikban. Ennek kerete lehet beszélgetés, istentisztelet, közös játék, szex, amit akarsz. Nem belőlem fakad, mert én nem adhatom sem magamnak sem másnak, a másik nem adhatja, mert neki sincs. Adományon túli pozitivitás az együttlétben.