növekvő élettartam

Két dolog (csak amíg kifejtem bővebben is Hegel-kritikámat):

1. Tegnap gyanútlanul egy sajátos mutatványt kértem öt éves unokaöcsémtől. A gyanútlanságot értsük úgy, hogy magammal szemben voltam gyanútlan. Másokkal szemben szinte mindig gyanútlan vagyok. Szóval Srác éppen egy kenguruval játszott, avval a fajtával, melyet a hasunkra veszünk mint egy fordított hátizsákot, és benne egy babát, esetleg bébit helyezünk el. Srác egy babával gyakorolt, nyilván annak hatására, hogy múlt héten húga született. Azt kértem ekkor tőle, hogy megtenné-e a kedvemért, no meg a játék kedvéért, hogy magát teszi a kenguruba és úgy viszi magát körbe a szobában. Srác hosszú percekig próbálkozott, majd engem kért meg, hogy mondjam már el, hogy is kell azt csinálni.

2. Magamba néztem, és most azt gondolom, hogy kezdem érteni azokat a kritikákat, melyek a láttatás, nézés igényével és feladatával fellépő filozófiákat támadják. Mert vajon mi köze a nyelvnek a látáshoz? Vajon megvan-e a nyelvben az, amit a látás tapasztalata nyújthat – egyáltalán fel van-e szerelve a nyelv ahhoz, hogy akár csak annyit is megmutasson, merre is kellene néznünk? Bizonyos tekintetben úgy tűnik, hogy Tálész állítása: „Minden víz” sokkal jogosultabb, mint Descartes kérése: „Nézd ezt a viaszdarabot!”

Mire is gondolok. Egyszerűen arra, hogy minden filozófia lévén nyelvi produkció valójában (és nyelvileg) már előre megalkotja azt a látványt, melyet neked látnod kell. Majd megkérdezi: „Nos, mit látsz? Mondd el, most te beszélsz, mondd el, hogy mi van előtted!” Noha valójában senki nem lát semmit, csak hall. És mivel korábban sem látott semmit, csak hallott, ezért azt gondolja, hogy amit lát, azt valóban ő látja. Pedig továbbra sem lát semmit. Ugye látod ezt a virágzó almafát? Ugye hallod a hosszan lecsengő egyetlen csengetést?