növekvő élettartam

Váradi Péter - Papírfigurák by varadip

Címkék: irodalmi köz, kocsmafilozófia, vers

A főnöknek joga és kötelessége, hogy a beosztottak e-mailjeit figyelje. Alakul. Feltétlenül törvényileg kéne fenyegetni a magánjellegű izzadást és lélegzést a munkahelyeken. Persze lehet, hogy a törvény létező gyakorlatot legalizál. De evvel az erővel a családi erőszak létező gyakorlatát is legalizálhatnánk. Ráadásul sokkal több embernek lenne jó, mint ez a törvény. Pusztán utilitarista alapon. A méltóság, ugyan már! Illúzió.

Címkék: kocsmafilozófia

Az előző bejegyzés túl jól sikerült, már semmihez semmi köze. Kilátás. Gondoljunk arra, hogy vagyunk mi valahol, kevés eszközzel a kezünkben ahhoz, hogy helyzetünkön változtassunk. Mondjuk, nem érezzük éppen legjobban magunkat, de a kivezető utat sem találjuk. No most, ezt nevezzük el kilátástalanságnak. Ehhez képest tegyük fel, hogy hallunk egy logikus, világos helyzetértékelést, és úgy találjuk, hogy új lehetőségek mezejére léphetünk – hát mégis. Az a hipotézis, hogy a filozófia erre a lépésre jó. Nos, ez a hipotézis valószínűleg az első filozófiai mű olvasásakor megdől, úgyhogy cáfolatával meg sem próbálkozom. Annyit tegyünk hozzá még, hogy azért ahhoz kell egy speciális tudatforma, hogy a filozófia mint reális lehetőség ilyen értelemben egyáltalán felmerülhessen. Csak azok igénylik a rugalmasság intézményesítését, gondolnám, akiken uralkodik a racionalitás. Rajtam egyébként nem uralkodik, de szívesen kipróbálnám, milyen az, ha.

Címkék: kocsmafilozófia

A kilátás-talanság paradoxona: a kilátás valami külsőre kell essen, de a kilátástalanság belül támad. Kilátás mindig van, mindig lehetséges – mindig van külső, mindig van idegen, mindig van Más. A filozófia talán éppen annak biztosítása, hogy e kilátás-talansággal szembeállíthassunk egy bizonyos kilátást, látványt. Ezért mondja Lévinas, hogy az etika: optika. Valóban optika, amennyiben kapcsolatba hozhat a mással – nem úgy optika, hogy intrumentálisan adott lenne, hanem úgy, hogy lehetővé teszi, hogy kilátás-talan helyzetben megtaláljuk a kilátás lehetőségét. Ez mindig változik. A filozófia épp ezért idegen – vagy inkább az idegenség tapasztalatának lehetősége. Idegensége azonban megértést is tartalmaz, szemben az irodalom idegenségével, például, melyben a kilátás nemreális viszonyban van a bensővel. Nem transzcendens, hanem immanens viszonyban: az irodalom megkerüli a realitást, ezért mindig félredobható, mindig visszaeshet a kilátás-talanságba. A filozófia, kiváltképpen a fenomenológiai filozófia a maga „zárójelezéseivel”, a léttételezésektől való tartózkodásával valójában éppen, hogy szembenáll az irodalom irrealitásával: az irodalom immanenciájával szemben a fenomenológiai tárgy transzcendens.

De vajon a filozófia nem eshet éppilyen szakadékban? Sőt, vajon a filozófia nem épp e szakadékban támadt szükség, ínség eredménye-e? Bizonnyal igen. Patočka ezt mondja, és biztos helyesen mondja. A szakadék egyfajta istenhiány, kétségbe-esés, köztesség.

Lévinas azonban abban téved – hogy visszatérjek hozzá –, hogy az etika mellett nem ragadja meg annak kiemelkedő fontosságát, hogy ez az optika mindig egyben ontológia is. Az ontológiát nem megelőzi az etika. A kettő egy töről fakad, egy növény. Dehát ezt tudjuk.

Címkék: kocsmafilozófia

Misztikára hajlamos alkatom miatt ez a kép lenyűgöz. Megszólítja bennem a nőt, akit elrejtenek a macsó klisék. De most hírt ad magáról. A férfiban lakó nő a halál jegyese. Tegnap kaptam a hírt, hogy meleg barátom három év után egyéjszakás kalandba keveredett, amiről (külföldi) anyaegyetemének egész tudományos közössége egy napon belül értesült. Legyen ez a nap Meleg Büszkeség napja, ha már a Budapest Parádéból vurstlit csináltunk. Mondjuk, én sem tettem sokat ez ellen.

Címkék: kocsmafilozófia

Az alábbi részletet azonos című esszémből másolom ide. Első pillantásra nem látszik, de a gyerekekről szól az írás egésze.

„A Sade-féle, tökéletes test impotens, és oly eredendő módon, hogy már impotenciában is fogant. A szadizmusban fogant test ezért paradox, kibernetika és morális pánik metszetét alkotja.

Csak az impotens testet lehet tökéletesen rendszerbe foglalni, mellyel kapcsolatban jövőbeni tett, érték és következmény felől előre dönthetünk. Ebben már az a végső impotencia is jelentkezik, mely magát a teremtést fokozza termeléssé – ahol minden érték és funkció előzetesen meghatározott. A termelés folyamatába – szemben a történésekkel – már minden kérdés előre tisztázott [ld. Russellt a felsőoktatás hangsúlyozásának és a pesszimizmusnak a kapcsolatáról], így a teljes figyelem a termelés tárgyára összpontosul, melyet azután morális kategóriákkal értékelünk. Az eltérések pedig morális pánikot váltanak ki. Ezt ismerjük: a gyerek azt mondta, hogy „punci”, tehát börtöntöltelék lesz belőle. Vagy másképp: mivel nem tudom garantálni azokat a körülményeket, melyek egy gyerek számára feltétlenül szükségesek (benetton ruha, sok szép játék), inkább megkímélem a nélkülöző élet szörnyűségeitől. Eme impotenciát értsük meg így: „megmondom én, mi lesz neki jó”. Ez ugyanolyan szadizmus, mint ez: „tested pusztán örömöm eszköze”.

A gyerekre figyelni kell, még mielőtt egyáltalán felmerül a lehetősége. De mi fejeződik ki ebben? A figyelemben az előzetes kontroll fejezi ki magát, az autonómiához szükséges önállóságot ezért nem érheti el a termék – legfeljebb emberfeletti, vagy inkább embertelen erőfeszítés révén. Ez azonban már képtelen kibernetika előtti állapotba helyezni az embert, mégis folyamatos készenlétként és fenyegetésként, morálisan motivál. Ez a folytonos dehumanizálódástól való félelem, és a folyamatos dehumanizálódás állapota. Ebbe nőttünk bele, országunk ezért szadista. A dehumanizálódás szimptómája a tökéletes sade-i test, mely nem a szó biológiai értelmében impotens, hanem a kibernetika előtti létmód helyére a termék-létet állítva előzetes elbírálás és helyzetmegjelölés tárgyává teszi a gyermeket és önmagát. A szadista ország fő témája az eltérés, a deviancia. A szadista országot és gyermekeit a deviancia révén éljük és ragadjuk meg.

A fenti „kibernetikát” ne egyszerűen Heidegger módjára értsük [haha, egyszerűen Heidegger módjára, ez azért vicces]. Inkább Wittgensteinnel azt a kérdést tegyük fel, hogy vajon van-e skatulya egyáltalán, ha nincs bogár. Vajon nem onnan tudjuk-e, hogy a skatulya üres, és nem tömör, hogy valami van benne, amit akárhogy is, de ismerünk? A kibernetika létmódja a tömör skatulya. Figyeljünk a paradoxonra: tömör – skatulya. Az autonómia fennállása pedig elkerülhetetlenül magával hozza a szkepszist, mert nem látjuk, hogy egy üres skatulyában vajon mi van. Van-e valami egyáltalán. A szadista ország bizalmatlan, mert nemcsak azt akarja, hogy a bogár ugyanolyan legyen, de azt is, hogy ha lehet, inkább ne is legyen egyáltalán. Witgenstein persze arra gondol példájában, hogy az egész skatulya-bogár ellentét butaság, tehát nem helyénvaló. Én meg arra gondolok, hogy a tanulságokat levonva gondoljuk át még egyszer. Mert ez a példa nagyon is jól rávilágít arra, hogy a kétely fennállását el kell tűrni.”

Magyarázó jegyzet:

„Nos, mindenki azt mondja önmagáról, hogy csak a saját példámból tudom, hogy mit jelent a »fájdalom« szó – nem kell-e ezt mondanom másokról is? …

Tételezzük fel, hogy mindenkinek volna egy skatulyája, benne pedig valami, amit »bogár«-nak nevezünk. Senki sem tud a másik skatulyájába bepillantani; és mindenki azt mondja, hogy csak a saját bogarának a látványából tudja, mi egy bogár. – Hiszen ekkor az is lehetséges volna, hogy mindenkinek valami más tárgy van a dobozában. Sőt, az is elképzelhető volna, hogy egy ilyen dolog szüntelenül változzék.”

(Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások)

Címkék: kocsmafilozófia