vasárnap, május 28, 2006
Boldogságra való képtelenség
„Akkor sem volt teljes a boldogságom, amikor láttam a múltam megdicsőülését. Küzdelmeim, belső vívódásaim és kudarcaim új, ragyogó értelmet nyertek. Már nem csak egyéni érvényességük volt. Mindenkire vonatkoztak, mintha valójában mindig is mindenki számára éltem volna az életemet, vagy másként szólva: mintha mindig is úgy éltem volna, hogy az mindenki javára legyen. Síri pillanat volt – a boldog halál legteljesebb megvalósulása, miközben még éltem.”
Arról akarok írni, amit boldogságra való képtelenségnek nevezek. Észrevettem az emberek arcán. Az nevet, aki utoljára nevet – de mivel soha sincs vége, ezért ne nevessen senki. Mi az oka? Hogy nem ott keressük, ahol van. Ott keressük, ahol nem lehet. A boldogság ügyében nem tudom felbecsülni, hogy mennyi előrelépés történt évezredek óta. Mindenki úgy viselkedik, mintha eredendő joga lenne a boldogságra, és a világ ennek érdekében lenne. Pedig nem jut mindenkinek. Gyári hiba. Szeretném azt a felvilágosító bejelentést megtenni, miszerint nem kell erőlködni. Senki sem lesz kevesebb avval, ha éppen nem boldog. Elég, ha a ráeső részt elvégzi és miden körülmények között megfelelően viselkedik. Az erőfeszítésnél több nem kell, én nem is kívánatos. A boldogság nem jár, büntetlenül nem lehet frontálisan akarni sem. Ebből le kell vonni egy-két következtetést. (Arisztotelész akár helyes előfeltevések alapján gondolta így, akár nem, az állítás hibátlan.)
Sohasem voltam közömbös a szenvedés iránt, pláne nem a saját szenvedésem iránt. Rorty azt mondja: ha igazán meg akarjuk érteni helyzetünket, hogy mi is az emberi élet, akkor egyben azt is meg kell értenünk és el kell fogadnunk, hogy megmásíthatatlanul magányosak vagyunk. Nem is marad más ebben a helyzetben, mint a szolidaritás érzése, és egyetlen legitim közösségi célként pedig a kegyetlenség és fájdalom csökkentése a világban. Akárhogy is, ezzel csak egy olyan érzésre fogunk hivatkozni, amelynek alapja a szenvedés patetikus képessége, és aligha remélhetjük, hogy ilyen feltételek mellett eljöhet az az idő, amikor valaki mást majd jobban sajnálunk, mint saját magunkat. Szóval – pláne nem a saját szenvedésem iránt. Ha valamiért ez a világ élhető, akkor biztos, hogy nem azért, mert valakinek elszorul a szíve, amikor agyonüt egy szúnyogot, vagy könnyek szöknek a szemébe, amikor közli a diákkal, hogy teljesítménye elégtelen. Sőt, valójában ezeknél kevés kellemetlenebb dolgot mondhatnék. Persze lehet, hogy félreértem a szolidaritást, és az valami sokkal nemesebb meg általánosabb (nota bene: absztraktabb) érzés. Persze. Haha. Nem megy az érzésekre hivatkozással, abból sohasem lesz boldogság.
Úgyhogy most kétszeres kutyaszorítóban vagyunk. Egyrészt kötelező boldognak lenned – ha nem vagy boldog, az a te hibád, amit kezelni kell, orvosilag, pszichológiailag, valahogy. Tehát kötelező. Másrészt nemcsak kötelező, hanem alanyi jog is. Épp ezért ha nem vagy boldog, valójában másokban kell a hibát keresned – a szomszédban, abban, akivel éppen beszélsz, bárkiben.
A két csapda azért összeér, hiszen a boldogság kötelező, és ha nem vagy boldog, az nem miattad van, hanem vagy a tested fogott ki rajtad vagy a környezeted. A dolgok logikája az, hogy kötelező, de akár a testedtől, akár a szomszédtól függ, tárgyi cél és kész. Akarni kell és végigvinni az akaratot. Ha egyáltalán valamit, akkor a boldogságot kell akarni.
Ma a boldogság tűnik a legnagyobb értéknek – csakhogy az nem érték. Az többletként van, ha a megfelelő értékeket választjuk.
Szabadságból is kevés van, nem jut mindenkinek. Ha van nékünk, meg kell védeni a miénket nagy kerítéssel. (Mondja a fent belinkelt szép ábra, szubverzíve.)
De ez, ha szabadsággal mondod, kőkemény politika. Boldogsággal vajon politika? Vagy pl. teológia? Mint Kantnál?
(Nagyon lebutítva: többek között azért _kell_ feltennünk, hogy Isten létezik, hogy legyen valami garanciája annak, hogy _hosszú távon_ az erényesség és a boldogság mégis egymás barátai lesznek; merthogy ha csak úgy körbenézünk a világban, akkor látjuk, hogy ez Isten nélkül nem megy.)
: május 29, 2006 A szabadsággal teoretikusan könnyebb a helyzet, mert mindig lehetek szabad mást gondolni, szóval a minimum elérhető. Ez a boldogságról nem mondható el. Sőt, az akadályok csak szaporodnak. Mintha egyre több okunk lenne, hogy ne legyünk boldogok. Az én kérdésem az, hogy miért.
Avagy másképpen: mit gondolsz egy olyasféle maximáról, hogy "cselekedj úgy, hogy "cselekedj úgy, hogy minél több ember számára legyen elérhető a boldogság, amennyiben az ő boldogságról alkotott elképzelésük többé-kevésbé megegyezik a tiéddel (és ha nem, akkor ne gátold meg őket abban, hogy a maguk módján keressék a boldogságot")
(Amúgy egy csomó filozófiai iskola dolgozott azon, hogy olyan boldogság-fogalmat alkosson, amelyet használva a boldogság minimuma minden helyzetben elérhető lesz. Pl. sztoikusok. Úgyhogy annyira nem látom az ellentétet.)
: május 30, 2006 ad 0. Arra gondoltam, hogy amikor a boldogság válik egyedüli értékké, akkor már minden olyan állapotingadozás elfogadhatatlan lesz, melyben egy távolabbi cél érdekében időlegesen kényelmetlenségben van részünk. Ez a boldogságnak - és milyen jó, hogy a sztoikusokra hivatkoztál - testies és terapeutikus értelmezése.
ad 2. Ja, igaz, terapeutikus etikák ("pl. sztoikusok") - tehát ez is könnyű. haha
ad 1. Hogy miért nem jut mindenkinek boldogság? Nem tudom. Szerintem furcsa azt feltételezni, hogy kellene, hogy jusson, amikor nem jut. Éppen arról beszélek, hogy ezt a tévedést el kellene felejteni / ki kellene javítani. A kérdés az, hogy hogyan lehetséges egyáltalán. És az a válasz, hogy nem tudom, de ha lehetséges egyáltalán, akkor biztos, hogy nem úgy, hogy becélzod és eléred.
Azt nem gondolom, hogy teológia, antropológia vagy bármi kellene azon nyilvánvaló tény megvilágítására, hogy nem mindenki boldog. Igazán azt sem hiszem, hogy mindenki képes rá. Meg kellene genealógiailag vizsgálni a boldogság értelmét, és hogy hogyan válik abszolút értékké.
ad 1. "furcsa azt feltételezni, hogy kellene, hogy jusson, amikor nem jut" - a kérdés itt pont az, hogy milyen értelemben vesszük azt, hogy "kellene". Az antropológiai-jogi értelmezés (kb.: ember voltomkból következik, hogy IGENIS jogom van a boldogsághoz!) nyilván nem tartható, egoisztikus és stb. Viszont adjunk akármilyen frappáns geneológiai levezetést arról, hogy miért vált (nem abszolút, hanem) fontos értékké (vagy "értékké") a boldogság, ettől még fennmarad a kérdés, hogy ha már egyszer (így meg úgy) azzá vált, akkor etikai kötelességünk-e (vagy legalábbis van-e olyan ajánlás), hogy mások boldogságát, amennyiben az ő boldogságról alkotott elképzelésük többé-kevésbé hasonló a miénkhez, elő kell segítenünk, amennyire az tőlünk telik stb. (lásd előbb)
Nyilván adódik itt a korkritika újabb változata, ad notam: mindenki a saját boldogságát szeretné előmozdítani, oszt a többiekére már szarik is, de ez nyilván megint a fenti korkritika egyik változata; nyilvánvaló (szerintem), hogy nincs olyan ember, aki csak a saját boldogságával törődik, legfeljebb az változik, hogy mekkora közösség boldogságával törődik, illetve hogy hogyan viszonyul azokhoz, akik másként képzelik el a boldogságot.
Azt elfogadom, hogy egy ilyen "másokkal való törődésnek" nem a legjobb formája, ha őket boldogítani akarjuk; hogy jobb, ha pl. abban segítünk, annak a feltételeinek a megteremtésén dolgozunk, hogy ilyen-olyan értékek szerint élhessenek - ebből legalábbis nehezebben lesz boldogítás, ami kétségkívül elég rémisztő.
ad 2. - "tehát ez is könnyű. haha" - nagyjából annyira könnyű, mint amennyire az is "könnyű" megoldás, hogy "mert mindig lehetek szabad mást gondolni, szóval a minimum elérhető."
: május 31, 2006 : június 15, 2006 << Home
american express Counter