növekvő élettartam

Mélységes mély az emberi lélek, úgyhogy fogalmam sincs, hogy vajon miért kezd egymásra licitálva vihogni két-három ötvenes nő mellettem, amikor a Vörös Róbert által Sade halhatatlan művéből színpadra alkalmazott szövegben elhangzik az egyébként jól ismert kifejezés: BASZÓ. A vihogás egészen addig tart, amíg a Bábszínházban szart nem kezdenek etetni a bábokkal. Rendkívül kellemetlen mindez.

A verscímekből is látszik: vonzódom Sade márkihoz. Pontosabban érdeklődöm – azon a téren ugyanis kétségeim vannak, tud-e bárki is vonzódni hozzá, aki végigolvasta a Szodoma 120 napját. Felesleges egyébként végigolvasni, tökéletesen és lenyűgözően unalmas, ráadásul híján van az olyasfajta praktikus útmutatásoknak, melyekben a Káma Szútra például igen gazdag anyagot vonultat fel. A Szodoma 120 napja olyan, mintha telefonkönyvet olvasnál. De egyben borzalmas is, kegyetlen és brutális.

Ez utóbbi, a borzalom akad valahogy mindig fenn a feldolgozás vörösfenyő-keménységű fájába merészen fejszét vágó kísérletezők torkán. Borzalommócsing na, mondjuk ki. Nem tudják lenyelni, de kiköpni sem merik, hanem addig rágják, amíg kimegy belőle minden íz. Így tett fent említett író illetve a rendező Alföldi Róbert is, kedélyes rokokó kamaradarabbá formálva a Szodomát. Az egyetlen izgalom, hogy Udvaros Dorottya helyett Alföldi ugrik be a Primadonna szerepében. Haha. Érted, egy férfi, aki nőt játszik.

Az egyetlen érdekes motívum az lenne, ahogy az Elnök úr, Püspök úr és Méltóságos úr hatalmukat perverzióik kiélésére aknázzák ki mindenki (ez a mindenki bábként van jelen) minél teljesebb és mélységesebb megalázása közben. (Feltűnik egy óriásfasz, mellettem ismét viháncolás támad.) Kultúránk pornókultúra, mindennapi témánk a segg és a fasz, miközben mindezeknek édeskevés közük van azokhoz a kérdésekhez, hogy akkor vajon hogyan is állunk a hatalmukat saját önélvezetük érdekében mozgósító politikusok, médiaszereplők, úgynevezett közszereplők és sztárok világával. Erről szólna az Elnök-Püspök-Méltóságos vonal, de erre nem marad puskapor. Még a végén valakinek eszébe jut, hogy mindez pontosan leírja, hogyan is állunk az affektáló-önélvező-ostoba-mértékét vesztett közszereplőhaddal. Kedves jó Blikk-olvasó, tévénéző, Paliknéző, Tildát-Playboyban-néző illetve Ákosrajongó és politikusnéző barátom! Hát de hát nem így-e van? Hagyd, költői kérdés volt.

Ja, és a vicc: a végén egy élő lány meg fiú is levetkőzik, ki tudja miért. Szépek. Ennyi. A darabból mondjuk nem vettek el semmit. Valószínűleg az lenne itt a tanítás, hogy a sok perverzióval szemben nini!, itt az Igazi Emberi Érzés, az emberi viszony, és talán ők puszta bábok voltak Sade számára, ám neki épp ezért nincsen élete, míg nekik-nekünk, akik egymást ím szerelemmel tudjuk szeretni és van igazi emberi testünk, nekünk aztán van életünk. Vastaps, újabb vihánc, lógó fasz a színpadon. Hogy-volt!

Eszembe jutott! Hogy hol találkoztam már evvel. Paolo Coelho regényében, a Veronika meg akar halniban szintén evvel találkozunk. Az egyik főszereplő végignézi, hogyan maszturbál előtte Veronika, aki az író beszámolója szerint egyfajta alteregó. Nagyon kézenfekvő értelmezés, hogy az a regény valójában nem más, mint Coelho önkielégítése. Veronika Coelho, a beteg és szótlan nézők mi vagyunk, az olvasók akikre mindez ugyanolyan felszabadító hatással van állítólag, mint Coelhora az a szellemi önkielégítés, ami egyébként világméretű sikert hozott neki. A tévében ma az aratja a legnagyobb sikert, aki a leglátványosabban vesz semmibe mindenki mást, és csak a saját önélvezetére figyel. Figyeld meg! És így van ez regényben, színpadon is. De ez egyébként nem normális, szóval szerintem van más módja is színháznak, tévének, írásnak. Csakhogy az több erőfeszítést és képzeletet igényel.

(Csalódottságunkban se legyünk méltánytalanok: Kaszás Gergő, a főszereplő azért jobb sorsra érdemes.)