növekvő élettartam

Hétfőn elkezdtem írni egy verset, az volt a címe, hogy Gyermekkori gyengeségek. Úgy indult, hogy valaki megy haza az utcán, lát ezt-azt, végül hazaér, és valami végig elkíséri, egy bizonyos gyerekkori gyengeség, hogy szeretne apát, ítéletet, valami ilyesmi. Olyan képek voltak benne, mint pl. hogy a város olyan érzést kelt benne, mintha gyermekkori házuk nyári padlására menne vissza stb., viszonylag meg volt írva. Ezt aztán lassan átírtam, rájöttem, hogy jobb lenne, ha eleve otthon lenne, ebből lett egy másik vers: A gyermekkor maradványai. Ezt is átírtam, végül semmi sem maradt az eredeti versből, és az lett a címe, hogy Az ébrenlét mélysége. Nos, elolvasta leghűségesebb olvasóm és kritikusom, és mondott egy-két tanácsot, amiket részben megfontoltam. Az eredmény A végtelen geometriája lett, amit már egy másik hűséges olvasómnak és kritikusomnak is elküldtem, aki kiváló érzékkel nem is válaszolt semmit. Amikor ma újraolvastam, akkor rájöttem, hogy elég komoly gondok vannak a verssel, ezért adtam neki egy új fájlnevet, és azonos cím alatt még egyszer teljesen átírtam. Öt nap munka, és még mindig csak erős közepes a vers. Tulajdonképpen nem is éri meg. Ráadásul ma összehasonlíotttam a végeredményt az eredetivel, és igazából lehet, hogy az volt a legjobb változat. Bár, miután már egy árva szó sem maradt belőle a végső változatban, lehet, hogy azt is publikálom majd valahol.

r.a kolléga lebaszott egy dolgozatom miatt, mert állítólag "MINDEN KÉPESSÉGED MEGVAN, HOGY NE ILYEN SZART ÍRJÁL" (plusz azért, mert esszét írtam, és nem tanulmányt, de ez szerintem nem pontosan így volt). Ilyen őszinte barátot kívánok mindenkinek. Egyébként blogján hosszú bejegyzést írt arról, hogy milyen a rendes barát, mármint hogy pont ilyen, hogy megmondja, őszintén, nyersen. Innen most már tudom, hogy a barátom. Mert még egyébként azt gondolnám, hogy nem. Ráadásul csak arról volt szó, hogy egy-két megfogalmazás pontatlan, illetve "összecsaptam" a végét. Hát legyen, akkor tegyük idézőjelbe, hogy "csak", és javítsuk ki a dolgozatot. Majd belinkelem a végsőt.

Amikor először hallottam arról, hogy François Villon harmincévesen végrendelkezett, már ha csak versben is, a dologról megvolt a magam koravén elképzelése. Miszerint az élet minimum hatvanöt évig tart, de inkább nyolcvanötig, aki pedig harmincévesen ír Testamentumot, az nyavalyog vagy nagyzol, talán megalomán. Bár, és helyezzük el margónkon kis kérdőjeleinket, Dante, Villon, Jézus és József Attila is, többek között, harminc körül valamiképpen öregnek, beérkezettnek, bevégzettnek érezte magát. Lehet, hogy a Jézus-példa nem pontos. De szerintem igen. Ez azonban akkoriban nem zavart, annak ellenére sem, hogy több ilyen harmincévesen öreg emberről kellett tanulnunk. Az említett négy férfi közös jellemzője még, hogy tudomásom szerint nem volt gyerekük (vagy Danténak volt? Villonnak?). Számít ez? Szimptóma lenne vagy ok? Mindegy.

Mint említettem, korábban volt egy elképzelésem az emberi élet normális menetéről. Ebben az elképzelésben (inkább "képzet"-et, "képzetes élet"-et kellene írni, ahogy pl. Benedict Anderson "elképzelt közösségei"-t is "képzetes közösségek"-nek fordítanám, ha tehetném), szóval képzetes életemben, életképzetemben lehetetlen volt harmincévesen öregnek lenni, de nem azért, mert lehetetlen volt, hanem mert nem illett. Szereptévesztésnek, kategóriahibának minősült. Ezt az életképzetemet felejtsük is el, ahogy én is tettem nemrég. Harmincévesen lehet öregnek lenni, lehet "nagy sötétlő erdőbe" jutni, mindent lehet. Mégcsak azt sem érzem, hogy ennek előfeltételei lennének a kicsapongások. A harminc, éljél akár kilencvenhat évig, a félút. Ja, és régen az bosszantott leginkább, ha valaki negyvenévesen felvetette, hogy ez a példa követendő lenne, hogy önszerveződjek, tudatosodjak, hogy Jézus is csak harminc volt. Ilyenkor úgy éreztem, hogy okosabb vagyok. Most meg például úgy látom, hogy A) igazuk volt; B)az öregedéssel – ahogy ezt egy nagyon híres ember mondta – elsősorban az a baj, hogy egyre nehezebb olyan híres embert találni, aki ebben az életkorban még nem tett semmi nagyot.

Feleségem este megkért, hogy olvassak fel valamit. Innen indul mindez, mert Villont olvastam fel. A nagy testamentum majdnem olyan gazdag, mint Dante, legalábbis a számomra fontos vonatkozásokban. Bevallom, a nyelvelmélete egyiknek sem érdekel, költőileg legalábbis, úgyhogy Dante ebbéli előnye nem számít.

Maradtam én, mentek az évek,
tudásom szegényes nagyon,
bús és sötét vagyok, nem érett,
nincs tisztségem, se vagyonom.
A legkisebb is, mondhatom,
megaláz engem nagy merészen,
de tudna illemet, bizony,
ha lenne némi fizetésem.

Holnap egy barátom – költőbarátom, mondhatni – miniszteri díjban részesül. És én meg laudálom. Nos, laudációt írni, hogy most megosszam mindenkivel ezirányú tapasztalataimat, nem egyszerű dolog. Rövidnek kell lennie, ez biztos. Emelkedettnek is. Jelezni kell annak nagyszerűségét, hogy ilyen díjak vannak. Ezért tehát a minisztert is meg kell említeni, bár elegánsan egyúttal zárójelbe is téve, hiszen mégiscsak a költő a lényeg. Meg a költészet.

Emelkedettségben szerintem bárkivel felveszem a versenyt, hogy az már sok is. Lényegretörésben már kicsit gyengébben állok, tehát az időből ki fogok csúszni. De Puskásnak is csak a ballába volt zseniális. Feleségem egy veretesnek szánt fordulaton épp most hahotázik. Az tehát annakokán még igazításra vár.

A laudációért állítólag tiszteletdíj is jár, ezt pedig örömmel várom – összeg egyelőre ismeretlen.

Szombaton mutatják be a Gérecz Attila-díjasok antológiáját 16.00-kor az IBISZ dísztermében, Wesselényi utca 73. Azért mondom, mert benne vagyok. Voltam már egyszer azon a helyen egyébként. Igencsak emlékeztet engem a vajtai SZOT-üdülőre, ahol negyedikes koromban voltam néhány hetet, és ahol az emeletes ágy felettem lévő részén egy üllői rosszgyerek aludt, akinek kedves szórakozása volt a köpködés. Ő ezt barátságként értelmezte. Én inkább elmebetegségnek. De ez mellékes. Ott találta ki egy földrajztanár, hogy földrajzból felkészítésre kell járnom – ez már akkor is kacagtató volt. Nem tudtam kívülről a megyék neveit, ez volt a nagy tudatlanságom, minekutána kitalálta, hogy valszeg matekból is gyenge vagyok. Ha jól belegondolok, ilyen elmebeteg tanárokkal nagyon ritkán hozott össze a sors. Sőt. Az általános iskolában volt egy-két vetélytársa, és ennyi. Hálát kellene adnom. Megdöbbentő, de még ma is nehezemre esik tudomásul venni, hogy attól, hogy valaki tanár, még lehet alkalmatlan.

Vajtán volt az is, hogy a műanyag lambériához nyomva a pulóverünket végigszaladtunk a 30 méteres folyosón, azután valakinek a füle felé nyúlva ujjunk és a fül között hatalmas elektromos kisülésekkel fegyelmeztük a káoszt. Bevallom, én is kaptam belőle. És sokat adtam. Élen jártam. Azután még ott láttam először számítógéptermet, kétnaponta lehetett tévéfoci-szintű programokon lövöldözni.

A rosszgyerek, aki fölöttem aludt, Üllőn a Gyár utcában lakott, még levelet is írt később. Az anyja állítólag tanár volt (anyám infója).

Most be kellene fejeznem a laudációt. Több vele a munka, mint gondoltam.

Kísérleti bejegyzés.

Először posztolok egy kávézóból, laptoppal. Isteni. Eljöttem ebédelni az A.P.A. nevű helyre, ahol pénteken hatalmas kiállításmegnyitó lesz, Drozdik Orsolya és Bánki Ákos képeiből. Itt, a Horánszky utcában, egy volt dohánygyár átriumosított udvarán, a hatalmas gyárkémény tövében költöm el babgulyásból és az egyelőre ismeretlen másodikból álló ebédemet. Fenomenális.

Szombaton Gerevich András tartott évi rendes bulit. Folytattam ott egy megrázó beszélgetést az egyik legjobb kortárs költővel és feleségével. Láttam érdekes embereket, szerkesztőtársammal eszmét. cseréltünk. Hétfőn ugyanott volt JAK-közgyűlés. A jelenléti ív, mondjuk ki, nem volt hosszabb nyolc-tíz sornál. De akik ott voltak, legalább cselekvőképes emberek voltak. Azért ez nem kis dolog. Persze az a kérdés továbbra is fennáll, hogy akkor most ha nem lesz állami támogatás, vagyon hogyan és miért marad majd fönn a JAK. De inkább ironikus, mint katasztrofikus volt a hangulat.

Most nem írok semmiről sem tanulságot, mert itt a főétel.

Azt írja r.a, hogy nincs módszer. Tegnap megtudtuk, hogy a hermeneutika szerint sincs, és hogy a genuin fenomenológia hermeneutika. Azt eddig is tudni véltem, hogy nincs módszer és hogy a hermeneutika ezt állítja, de az mindezideig nem tört át nálam, hogy a fenomenológia tényleg hermeneutika kell, hogy legyen. A hermeneutika túl elasztikus, megfoghatatlan – valójában nem igazán látom, hogy vajon valamilyen módszer nélkül beszélhetünk-e egyáltalán tárgyakról - magyarán a módszer nem feltétel, hanem eredmény. A hermeneutika, elsősorban Heidegger evvel a problémával úgy számol le, hogy a nyelvbe kódolt eredeti ontológiára hivatkozik. Szerintem meg ilyen nincs, és nem is lesz. Ha pedig nincs eredet, kicsit figyelni kellene a módszerre is, ha bármi igazat akarunk találni.

Más. Az előadás után helyet kerestünk előadó professzorunkkal a Darshanban, de nem volt elég. Ezért átmentünk a Zappába. Ez csarnokszerű kocsma embertelen akusztikával. Zajos, mintha az Endeavour hajtóművének kiégetési tesztjei folynának benne éppen. Ráadásul van hangulatzene is, melyet háttérzenének szántak – hogy ehelyett mi lett belőle, nem részletezem. Ilyen helyen nem lehet beszélgetni. Vajon miért nem a Centrálba mentünk? Vagy másik kocsmába? Lám-lám, kocsmát választani sincs módszer, de azért valamit leszűrhetünk abból, hogy a kávézó példaszerű megvalósulásához vajon melyik van közelebb. Ha túl elasztikusak vagyunk, hamar a Zappában kötünk ki.

A filozófia kapcsolódik a fényhez – sötétben, füstben és zajban legfeljebb Sartre-ig juthatunk (mint egy egzisztenciagyár), vagy igazából még addig se. Igazából sehova, már gondolatokat tekintve.