növekvő élettartam

Amikor először hallottam arról, hogy François Villon harmincévesen végrendelkezett, már ha csak versben is, a dologról megvolt a magam koravén elképzelése. Miszerint az élet minimum hatvanöt évig tart, de inkább nyolcvanötig, aki pedig harmincévesen ír Testamentumot, az nyavalyog vagy nagyzol, talán megalomán. Bár, és helyezzük el margónkon kis kérdőjeleinket, Dante, Villon, Jézus és József Attila is, többek között, harminc körül valamiképpen öregnek, beérkezettnek, bevégzettnek érezte magát. Lehet, hogy a Jézus-példa nem pontos. De szerintem igen. Ez azonban akkoriban nem zavart, annak ellenére sem, hogy több ilyen harmincévesen öreg emberről kellett tanulnunk. Az említett négy férfi közös jellemzője még, hogy tudomásom szerint nem volt gyerekük (vagy Danténak volt? Villonnak?). Számít ez? Szimptóma lenne vagy ok? Mindegy.

Mint említettem, korábban volt egy elképzelésem az emberi élet normális menetéről. Ebben az elképzelésben (inkább "képzet"-et, "képzetes élet"-et kellene írni, ahogy pl. Benedict Anderson "elképzelt közösségei"-t is "képzetes közösségek"-nek fordítanám, ha tehetném), szóval képzetes életemben, életképzetemben lehetetlen volt harmincévesen öregnek lenni, de nem azért, mert lehetetlen volt, hanem mert nem illett. Szereptévesztésnek, kategóriahibának minősült. Ezt az életképzetemet felejtsük is el, ahogy én is tettem nemrég. Harmincévesen lehet öregnek lenni, lehet "nagy sötétlő erdőbe" jutni, mindent lehet. Mégcsak azt sem érzem, hogy ennek előfeltételei lennének a kicsapongások. A harminc, éljél akár kilencvenhat évig, a félút. Ja, és régen az bosszantott leginkább, ha valaki negyvenévesen felvetette, hogy ez a példa követendő lenne, hogy önszerveződjek, tudatosodjak, hogy Jézus is csak harminc volt. Ilyenkor úgy éreztem, hogy okosabb vagyok. Most meg például úgy látom, hogy A) igazuk volt; B)az öregedéssel – ahogy ezt egy nagyon híres ember mondta – elsősorban az a baj, hogy egyre nehezebb olyan híres embert találni, aki ebben az életkorban még nem tett semmi nagyot.

Feleségem este megkért, hogy olvassak fel valamit. Innen indul mindez, mert Villont olvastam fel. A nagy testamentum majdnem olyan gazdag, mint Dante, legalábbis a számomra fontos vonatkozásokban. Bevallom, a nyelvelmélete egyiknek sem érdekel, költőileg legalábbis, úgyhogy Dante ebbéli előnye nem számít.

Maradtam én, mentek az évek,
tudásom szegényes nagyon,
bús és sötét vagyok, nem érett,
nincs tisztségem, se vagyonom.
A legkisebb is, mondhatom,
megaláz engem nagy merészen,
de tudna illemet, bizony,
ha lenne némi fizetésem.