növekvő élettartam

A szél harapdálja a sziklahátat,
mint helybeli a scone nevű édes pogácsát.
Fekete algák a köveken mindenütt,
apálykor feketén ragyogtatja Lochmaddy partjait
a napsütés. A kikötő körül új házak.
Meglepőek, mint csontvázak a sivatagban.
Északra kőház áll, talán egykori uradalom,
mellette ipari halászháló, odavetve.
A rothadó hal döbbenetesen bűzlik.
Tévedésből e ház körül kerengünk,
többször el kell mennünk a háló mellett,
oda-vissza.


Később új házak deszka-lapjai villannak:
elszórt, fehér kottajegyei a pusztulás dallamának,
hogy fütyülve járhassa be köztük
a szél a neki fenntartott űrt.
Neolit állókövek, dolmenek süppedten és kidőlve,
de ott vannak minden irányban.
Egy neolit síremlék áll a Lochboisdale felé induló út felett.
A nap este tízig világít, de annyi hője nincs,
hogy ruhánkat sós szél ne járja át.
Különösek lehetünk:
egyetlen gyalogosok ezen a nyáron,
akik átfázva érnek haza és teával a kezükben
nem mernek a tévé elé ülni.
Azt hiszik, onnantól mindez illúzió,
és ők sincsenek itt tovább.
És jöjjetek, tabuizált nevek,
széthullott Hebridák, ti jöjjetek.
És jöjjenek helynevek elvegyülten:
Loch nam Madadh, Oban, Uig. Pusztataksony.
Ti egzotikus és groteszk nevek!

Kottajegyei a pusztulásnak.
Némán sorvadó szerelmeim.

Címkék: vers