növekvő élettartam

Szertartásrendek, Iona a viharban

http://epa.oszk.hu/01000/01050/00055/pdf/00055_891-894.pdf

Elkészültem a kötetemmel – van benne néhány vers, amit sehol sem olvashattatok, a legtöbb viszont folyóiratokban már megjelent. Addig is, amíg találok neki kiadót, itt hozzáférhetővé teszem. Ha valami, akkor a kötet címe az, ami még változhat.

Hadd osszam ezt meg.

Minap Veronnal azon vitatkoztunk, hogy a tizenéves fiúk vagy a lányok lázadnak-e inkább. A szónak a maga voltaképpeni értelmében. Mert szerintem (kitaláljátok) a fiúk. Mondja, hogy talán nem a nők, de semmiképpen sem a férfiak. Ekkor békülékenyen megengedtem, hogy a lázadásnak létezhet egy szelíd formája, Simone Weil-féle értelemben. És például – tettem fel a kérdést – vajon Jézus nem ebben az értelemben volt-e lázadó? Mire ő: "Na ő aztán nem volt lázadó, ő mindig csak azt tette, amit az apja mondott."

Ekkor megvilágosodtam.

Om.

Melocco Miklós egyszerűen megőrült. Részemről csak mosolyogni tudok ezen.

Átírt egy közismert Radnóti-verset Melocco Miklós, mert nem tetszett neki egy szó. A szobrászművész alkotásának talapzatára a módosított változat került fel. Melocco úgy véli: az utókornak ehhez joga van.

"De élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, / és csecsemők, akikben megnő az értelem" – ez a Radnóti-parafrázis a veszprémi Brusznyai-emlékmű talapzatán, melyet nemrég Sólyom László államfő jelenlétében avattak fel.

A vers eredetileg így szól: "Élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, / és csecsszopók, akikben megnő az értelem."

Az emlékmű alkotója, Melocco Miklós azért írta át a közismert Radnóti-idézetet, mert – mint a Népszabadságnak elárulta – nem tetszett neki a "csecsszopó" szó, szerinte durva, nem illik Radnóti szelíd személyiségéhez.

Hozzátette: az utókornak joga van a finomításokhoz. Majd úgy fogalmazott: "ezt a dolgot elintézem majd Radnótival a mennyországban".

hirado.hu/Népszabadság

"[A realisták u]gyanígy hittek abban, hogy az emberi lélek fejlődése és annak motivációi is pontosan feltárhatók, ld. Stendhal (Henri Beyle, 1783—1842) Vörös és fekete (1830) című regényében a karrierista Julien Sorel alakjának pszichikailag részletes ábrázolását. Ezzel az objektív valóságot tételező filozófiai alapállással jóval visszaléptek Kant elé, hiszen nála már a tudatban jelennek meg a világ eseményei, azaz a realizmus gondolkodása filozófiatörténeti értelemben korábbi a romantikáénál."

Ez egy tankönyvből való (megjelenés előtt).

Gratulálok az indexnek, egészen kreatívan sikerült lemásolnia a két hónapja beújított Guardian Unlimited oldalát. Hurrá.

Tegyük fel, hogy boltban vagytok, ketten. Ilyenkor az a gyakori kérdés, hogy "kell még valami?", vajon mire vonatkozik? Mert mondjuk ha szerinted kell valami, akkor ugye tudsz róla és megveszed. Vagy nem veszed meg, de akkor is tudsz róla. Ha viszont ezt kérdezed, vajon mit szeretnél tudni? Hogy kell-e még valami? Feltételezed, hogy a másik tudja, hogy kell még valami, de nem szól? Miért viselkedsz úgy, mint egy eladó, aki úgy kínálja az áruját, hogy még nem tudja, pontosan mi az, amit majd el tud adni?

Ebben alighanem egy kis hárítás van, a vásárló szerep hárítása. Hogy ki miért hárít, az eseti, változó stb. A lényeg, hogy hárítsuk a szituációt, hogy kívül kerüljünk a bolton. Végülis ez jogos – van bennem egy kis rossz érzés a boltban mindig, kivéve, ha dohányt veszek. Nem tudom, miért, ott csak ritkán tör ugyanez rám. Nyilván azért, mert oda pontosan tudom, miért megyek – ráadásul mindig egyedül. Igazából nem is én szoktam ezt kérdezni, csak így PC-bben hangzott.

http://etext.library.adelaide.edu.au/

http://www.marxists.org/reference/subject/philosophy/works/ge/gadamer.htm

Hétfőn elkezdtem írni egy verset, az volt a címe, hogy Gyermekkori gyengeségek. Úgy indult, hogy valaki megy haza az utcán, lát ezt-azt, végül hazaér, és valami végig elkíséri, egy bizonyos gyerekkori gyengeség, hogy szeretne apát, ítéletet, valami ilyesmi. Olyan képek voltak benne, mint pl. hogy a város olyan érzést kelt benne, mintha gyermekkori házuk nyári padlására menne vissza stb., viszonylag meg volt írva. Ezt aztán lassan átírtam, rájöttem, hogy jobb lenne, ha eleve otthon lenne, ebből lett egy másik vers: A gyermekkor maradványai. Ezt is átírtam, végül semmi sem maradt az eredeti versből, és az lett a címe, hogy Az ébrenlét mélysége. Nos, elolvasta leghűségesebb olvasóm és kritikusom, és mondott egy-két tanácsot, amiket részben megfontoltam. Az eredmény A végtelen geometriája lett, amit már egy másik hűséges olvasómnak és kritikusomnak is elküldtem, aki kiváló érzékkel nem is válaszolt semmit. Amikor ma újraolvastam, akkor rájöttem, hogy elég komoly gondok vannak a verssel, ezért adtam neki egy új fájlnevet, és azonos cím alatt még egyszer teljesen átírtam. Öt nap munka, és még mindig csak erős közepes a vers. Tulajdonképpen nem is éri meg. Ráadásul ma összehasonlíotttam a végeredményt az eredetivel, és igazából lehet, hogy az volt a legjobb változat. Bár, miután már egy árva szó sem maradt belőle a végső változatban, lehet, hogy azt is publikálom majd valahol.

r.a kolléga lebaszott egy dolgozatom miatt, mert állítólag "MINDEN KÉPESSÉGED MEGVAN, HOGY NE ILYEN SZART ÍRJÁL" (plusz azért, mert esszét írtam, és nem tanulmányt, de ez szerintem nem pontosan így volt). Ilyen őszinte barátot kívánok mindenkinek. Egyébként blogján hosszú bejegyzést írt arról, hogy milyen a rendes barát, mármint hogy pont ilyen, hogy megmondja, őszintén, nyersen. Innen most már tudom, hogy a barátom. Mert még egyébként azt gondolnám, hogy nem. Ráadásul csak arról volt szó, hogy egy-két megfogalmazás pontatlan, illetve "összecsaptam" a végét. Hát legyen, akkor tegyük idézőjelbe, hogy "csak", és javítsuk ki a dolgozatot. Majd belinkelem a végsőt.

Megvan a vers végső változata, sose gondoltam volna, hogy ilyen lesz. Ide nem teszem ki, mert nem a megfelelő megjelenési forma ez a verseknek. Például www.lanczkor.hu – hiába néz ki jól, azért nem az igazi. Még szerencse, hogy megpályáztattam az NKA-nál, úgyhogy ősszel kiadjuk. Ahogy Czifrik Balázs kötetét is. Kiváló, derék emberek ezek. Az írás alatt lévő Harcos-kritikával kapcsolatban az egyetlen komoly dilemmám, hogy vajon félreértik-e, ha beleírom, hogy tulajdonképpen nem olvasható a könyv? Hogy ez ráadásul milyen jól van így? Hogy mennyi olvashatónak írt, és felejtésre jutott könyvet örököltem/vettem már életemben, és milyen feleslegesen? Ezt megírjam-e?